Tagged: Kiállításmegnyitó Toggle Comment Threads | Keyboard Shortcuts

  • Mázsa Péter 13:43 on 2012.12.11 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó, ,   

    Tiszteletadás elődeimnek és kortársaimnak a szabad és tiszta művészetért – avagy Bukta Imre performansza a Másik Magyarország című kiállításon. 2012. december 13-án, csütörtökön 19 órakor, a Műcsarnokban. Belépés ingyenesen, 18:45-től. Mindenkit szeretettel várnak.

    http://prae.hu/prae/programs.php?menu_id=75&pid=5897

    http://amexrap.org/fal/bukta-imre-masik-magyarorszag-c-kiallitasa-mucsarnokban

    Bukta Imre az MMA tagja: http://www.mmakademia.hu/tagok

    Frissítés: videó a performanszról

     
  • Mázsa Péter 22:33 on 2012.12.05 Permalink
    Tags: , Kiállításmegnyitó, , ,   

    Gyújts egy mécsest a lelkéért: a Műcsarnokot ma este Nemzeti Kulturális Emlékhellyé nyilvánítják 

    A Nemzeti Művészetért Alapítvány (NMA) nem hagyhatja szó nélkül az elmúlt évek kulturális fordulatát.

    A változás számos nagy múltú intézmény bezárását illetve átalakulását eredményezte.

    AZ NMA minden e sorsa jutott kiállítóhelyet Nemzeti Kulturális Emlékhellyé nyilvánít és mécsesgyújtással emlékeztet az elmúltra.

    Az eddig felavatott Emlékhelyek:

    Dorottya Galéria, Budapest
    Duna Galéria, Budapest
    ICA-D Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros

    A következő Emlékhely avatás:

    Műcsarnok, 2012. 12. 06. csütörtök, 19h

    Várjuk,
    NMA

    http://enema.hu/

    ….

    The National Foundation of the Arts (NMA) can not let it go without saying a word about the recent years cultural changes.

    A number of important institutions with rich heritage are closing/transforming as a result of those very changes.

    All the spaces who’s fate are up for closure are by the NMA named National Cultural Memorials and the ceremony of lightning candles recalls the past.

    The memorial has been inaugurated at the following locations:

    Dorottya Gallery, Budapest
    Duna Gallery, Budapest
    ICA-D Institute of Contemporary Art, Dunaújváros

    Next inauguration of the Memorial:
    Műcsarnok/Kunsthalle, 06. 12. 2012 Thursday 19h

    https://www.facebook.com/events/428221700576744

    We await you,
    NMA

    http://enema.hu/

    https://www.facebook.com/events/428221700576744

     
  • Mázsa Péter 00:09 on 2012.12.03 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    Bodó Sándor Uglár Csaba kiállításáról 

    Talán, bár ez egy érzet, de fontosnak gondolom, hogy tudjátok, mintha eljött volna egy állapot, időszak, amire szerintem elég régóta vártam, de talán mások is. Uglár Csaba kiállításán az ACB Galériában.

    E festmények között nem indul be a definícíós kényszerem — persze van mit definiálni.

    Leszakadt előképeiről.

    Nem jut eszembe minimum két másik festő, akik közé helyezve azonnal tudom, hogyan kell beszélnem róla, ha megkérdeznek.

    És festészetileg is: mintha elharcolva rengeteg muníciót, valami oknál fogva nem szükséges kötnünk.

    Előítéleteink és prekoncepcióink, a jól bevált és gyakorolt alkotói attitűdünk visszakapott valamit, amiről már régen lemondott.

    (szóbeli közlés alapján)

     
  • Mázsa Péter 12:21 on 2012.12.01 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    Kecskés Orsolya – Timkó Bíbor – Dési András György: Apró dolgok. Kiállítás-megnyitó 

    Kecskés Orsolya különleges anyagokból (például strucctojás) ékszereket tervez, Timkó Bíbor festőként és grafikusként ismert, Dési András György pedig az írástól a filmrendezésig (lásd A 639. Baba) számos dologgal foglalkozik. Külön-külön sok mindent letettek már az asztalra, de hogy együtt mire képesek az összművészet jegyében, az a Pozsonyi úti Filter Galériában derül csak ki. A november 30-án nyíló Apró dolgok című kiállításon az ékszertervező, a grafikus és az íróember közös apróságai – mesébe illő, s ezért mesékbe is foglalt ékszeres képei – láthatók (január 14-ig). A megnyitón Záhonyi Enikő énekel, kíséri Darvas Kristóf.

    http://magyarnarancs.hu/snoblesse/apro-dolgok-82540

     
  • Mázsa Péter 09:57 on 2012.11.21 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: , , Kiállításmegnyitó,   

    Kritika: Bukta Imre Másik Magyarország c. kiállítása a Műcsarnokban. 

    Példaként válasszunk egy közönséges eszközt, mondjuk, egy pár parasztcipőt. A leíráshoz még arra sincs szükség, hogy az ilyen használati eszköznek egy valóságos példánya legyen előttünk. Mindenki jól ismeri őket. De mégis, mivel közvetlen leírásról van szó, jó lenne a szemléltetést megkönnyítenünk. Segítségként elegendő valamilyen képi ábrázolás. Erre Van Gogh egy ismert festményét választjuk, aki többször is festett efféle lábbelit.

    De mit kell ezen oly sokat nézni? Mindenki tudja, hogy mi is egy cipő. Ha éppen nem fa- vagy háncscipő, akkor a talpa bőrből van, s van felsőrésze, e kettőt varratok és szegek tartják össze. Az ilyen eszköz a láb befedésére szolgál. A cipőknek alkalmasságuknak megfelelően, vagyis hogy munkára vagy táncra valók, eltérő az anyaguk és formájuk.

    Az ilyen pontos leírás csak azt magyarázza el, amit már amúgy is tudunk. Az eszköz eszközléte ugyanis alkalmasságában rejlik. De miként áll a dolog magával az alkalmassággal? Vele vajon már meg is ragadnánk az eszköz eszközszerűségét? S hogy megragadhassuk, nem kellene-e alkalmazása közben szemrevételeznünk a valamire alkalmas eszközt? A parasztasszony a szántóföldön viseli a cipőt, a cipő csak itt az, ami. És igazából csakis akkor az, ha a parasztasszony munkája során ügyet sem vet rá, rá se pillant és nem is érzi. Jön-megy benne, is így szolgál igazán a cipő. Ezen eszközhasználat során kell rábukkannunk igazán arra, ami benne eszközszerű.

    Ameddig viszont csak úgy általában jelenítünk meg egy pár cipőt vagy a képen a pusztán odaállított, használaton kívüli cipőre pillantunk, sohasem tudhatjuk meg, hogy mi is az eszköz eszközléte igazából. Van Gogh festménye alapján még azt sem állapíthatjuk meg, hogy hol áll. Ezt a pár parasztcipőt semmi sem veszi körül, amihez és ahova tartozhatna, leszámítva egy meghatározatlan teret. Még a szántóföld vagy a földút sárcsomói sem tapadnak rá, ami legalább utalhatna használatára. Egy pár parasztcipő ez és semmi más. És mégis.

    A lábbeli kitaposott belsejének tátongó sötétjéből a munkásléptek fáradtsága mered ránk. Az otromba lábbeli megszokott súlyosságában benne sűrűsödik a lassú járás szívóssága a szántóföld messze nyúló, örök-egyforma barázdái között, melyek felett ott süvít a zord szél. Bőrébe beivódott a föld zsíros nyirka. A cipőtalpak a földút elhagyatottságát láttatják az ereszkedő alkonyatban. A lábbeliben ott remeg a föld titkos hívogatása, érlelődő gabonájának csendes adománya és rejtélyes lemondása önmagáról a téli föld sivár kopárságában. Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért, az újra átvészelt ínség szótlan öröme, a szülés jöttén érzett remegés és a halál fenyegetésében kelt reszketés. A földhöz tartozik ez az eszköz és a parasztasszony világa őrzi meg. Ebből a megőrzött odatartozásból származva jut maga az eszköz önmagában nyugvásához.

    De a képen levő lábbelibe talán csak belelátjuk mindezt, míg a parasztasszony egyszerűen viseli a cipőt. Mintha ez az egyszerű viselés valóban oly egyszerű volna. Valahányszor a parasztasszony késő este súlyos, de egészséges fáradtságtól elnehezülve félreteszi a cipőket és valahányszor még sötét virradatkor újra érettük nyúl, amikor ünnepnapon, amikor ügyet sem vet rájuk, mégis mindig tudja ezt, bármiféle szemlélődés és vizsgálódás nélkül. Jóllehet az eszköz eszközléte alkalmasságában áll, de ez maga az eszköz lényegi létének teljességén nyugszik. Ezt nevezzük megbízhatóságnak. Ennélfogva bocsáttatik bele a parasztasszony eme eszközön keresztül a föld hallgató hívásába, az eszköz által, s az eszköz megbízhatóságánál fogva biztos a világában. A világ és a föld számára, és azoknak, akik hozzá hasonlóan élnek, csak így jelenlévő: az eszközben. Bár e „csak”-ban megbúvik a tévedés; mert az eszköz megbízhatósága ad először az egyszerű világnak védettséget, és ez biztosít a földnek szabadságot az állandó kiviruláshoz.

    Az eszköz eszközléte, a megbízhatóság, minden dolgot módja és hatóköre szerint tart egybegyűjtve. Az eszköz alkalmassága azonban csak megbízhatóságának lényegi következménye. Az alkalmasság ott vibrál megbízhatóságában, mert nélküle semmi nem lenne. Az egyes eszköz elkopik és elhasználódik; de eközben maga a használat is elhasználódik, megkopik, bevetté válik. Az eszközlét elsivárul, s puszta eszközzé degradálódik. Az eszközlét ilyen elsivárulása a megbízhatóság elillanását jelenti. Ez az eltűnés, aminek a használati dolgok aztán unalmas tolakodó megszokottságukat köszönhetik, csak újabb bizonyíték az eszközlét eredeti lényegére. Az eszköz elhasznált megszokottsága ekkor mint egyetlen és látszólag kizárólagos létmód kerül előtérbe. S ezzel már csak a puszta alkalmasság lesz látható. Így az a látszat születik, mintha az eszköz eredete az anyagnak formát adó puszta elkészítésben rejlene. Holott az eszköz valós eszközléte sokkal messzebbről származik. Anyag és forma valamint e kettő megkülönböztetése mélyebb eredetű.

    Az önmagában nyugvó eszköz nyugalmát megbízhatósága adja. Csak e megbízhatóságot szem előtt tartva mutatkozhat meg az eszköz a maga igazságában. De ezzel még semmit sem tudunk meg arról, amit először kerestünk, vagyis a dolog dologszerűségéről. Azonkívül azt sem tudjuk, amit tulajdonképpen és elsőrendűen keresünk: a műalkotás értelmében vett mű műszerűségét.

    Vagy talán észrevétlenül, mintegy mellesleg, megtudtunk volna valamit a mű műlétéről?

    Megtaláltuk az eszköz eszközlétét. De miként? Semmiképp sem egy valóban szem előtt lévő lábbeli leírásával és a hozzáfűzött magyarázatokkal; nem a cipőkészítés leírásával; s nem is valóságos használatának eseti megfigyelésével, hanem csak azáltal, hogy odaálltunk Van Gogh festménye elé. E festmény szólott hozzánk. A mű közelében hirtelen máshol lettünk, mint ahol szokásunk lenni.

    A műalkotás tudtunkra adta, mi is igazában a lábbeli. A legrosszabb önámítás lenne azt hinni, hogy leírásunk szubjektív cselekvésként a képet először kiszínezte és csak azután helyezte mindezt bele. Ha itt még valami kérdéses lehet, akkor annak oka, hogy a mű közelében túl keveset tapasztaltunk, és a tapasztalatot túlságosan leegyszerűsítve és közvetlenül mondtuk el. De szemben azzal, ahogyan először tűnhetett, a mű semmiképp sem az eszköz szemléltetésének módja. Sokkal inkább arról van szó, hogy csak a mű által és csak a műben került napvilágra saját voltában az eszköz eszközléte.

    Nos, mi történik itt? Mi működik a műben? Van Gogh festménye annak megnyilatkozása, hogy a maga igazságában mi is az eszköz, e pár parasztcipő. Ez a létező kilép létének el-nem-rejtettségébe. A létező el-nem-rejtettségét nevezték a görögök alétheiának. Mi igazságot mondunk ehelyett, de ezzel a szóval meglehetősen keveset gondolunk el. A műben, ha általa megtörténik a létező megnyílása [Eröffnung], akként, ami, és ahogyan van, az igazság történése működik.

    A művészet művében a létező igazsága lépett működésbe. „Működésbe lépni” [„Setzen”] itt azt jelenti: valamit felállítani. A műben egy létező, egy pár parasztcipő léte fényébe [Lichte] állíttatott. A létező léte ragyogásának [Scheinen] állandóságába jut.

    Így tehát a művészet lényege a következő lenne: a létező igazságának működésbe-lépése [Sich-ins-Werk-Setzen]. De mind ez idáig a művészetet a széppel és a szépséggel hozták kapcsolatba, nem pedig az igazsággal. Az ilyen műveket létrehozó művészeteket, az eszközkészítő kézműipari művészetekkel szemben, szépművészeteknek nevezik. A szépművészetben nem a művészet szép; inkább azért nevezik így, mert létrehozza a szépet. Ezzel szemben az igazság a logika birodalmába tartozik. A szépség viszont az esztétika számára van fenntartva.

    Vagy talán ama kijelentéssel, hogy a művészet az igazság működésbe-lépése, ismételten az a szerencsésen túlhaladott vélemény kelne életre, miszerint a művészet a valóságos utánzása és ábrázolása lenne? A kéznéllevő visszaadása mindenképpen megköveteli a létezővel való egyezést, a róla való mértékvételt; adaequatio, mondja a középkor; és már Arisztotelész azt mondja: homoiószisz. A létezővel való megegyezés már régóta az igazság lényegének számít. Arra gondolnánk hát, hogy Van Gogh festménye egy létező pár parasztcipőt másolt és éppen azért lett mű, mert ez sikerült neki? Arra gondolnánk vajon, hogy a festmény a valóságosról vett volna másolatot, amit aztán egy művészi termékbe helyezett volna bele? Semmiképp.

    Tehát a műben nem az adott esetben kéznéllévő egyes létező visszaadásáról van szó, hanem ellenkezőleg: a dolgok általános lényegének visszaadásáról. De hol és hogyan van ez az általános lényeg, hogy a műalkotások megegyezhessenek vele? Milyen dolog, mely lényegével kell megegyeznie egy görög templomnak? Ki állíthatná azt a képtelenséget, hogy az épület a templom eszméjét ábrázolná? S mégis, az ilyen műben, ha az mű, az igazság lép működésbe. [...]

    Van Gogh festményében megtörténik az igazság. Ez nem azt jelenti, hogy valami kéznéllévőt helyesen másolt volna le, hanem azt, hogy a lábbeli eszközlétének nyilvánvalóvá-válásában az egészében vett létező – vagyis a világ és a föld a maguk ellentétében – az el-nem-rejtettségbe jutott.

    A műben nemcsak valami igaz, hanem benne az igazság működik. A kép, amely a parasztcipőt mutatja, a vers, amely a római kútról beszél, nemcsak kinyilvánítja, hogy mi ez az elszigetelt létező mint ilyen, ha éppen kinyilvánítja; hanem hagyja, hogy az egészében vett létező vonatkozásában megtörténjék az el-nem-rejtettség mint olyan. Minél egyszerűbben tárul fel önnön lényegében a cipő, minél dísztelenebbül és tisztábban a kút, annál közvetlenebbül és meggyőzőbben válik velük minden létező létezőbbé. Ilyenformán az elrejtőző lét megvilágosodott. E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként létezik.

    Martin Heidegger: A műalkotás eredete,

    http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/propedeutika/heidegger_a_mualkotas_eredete_teljes_szoveg.doc

    2 megjegyzés:

    1. Gratulálunk, mindenekelőtt a művésznek. De a Műcsarnoknak is, hogy a kínos izé ( http://amexrap.org/fal/mi-magyar-mucsarnok-uj-vezetesenek-emblematikus-megnyitojarol ) után megtalálta az utat: a sajátját.

    2. A jobboldalnak érdemes lenne megfontolnia, hogy a választási és/vagy kulturális bukás (vö.: http://amexrap.org/fal/az-orszagot-sikeresse-vagy-sikertelenne-tettek ) után innen kezdje-e újra, erőltetlen autentikusságostul, gereblyézett zsidótemetőstül, megértő saját kulturális oldali hülyeségdömping-önreflexióstul — talán még egy kis optimista jövőbe mutatással fűszerezve.

    Még1x gratulálunk.

     
  • Mázsa Péter 15:07 on 2012.08.17 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: , , Kiállításmegnyitó,   

    Magyarnak látszó tárgy vs. Ding an sich 

    A Société Réaliste “Sztálinváros vége” című, 2011-es munkáját a Műcsarnok
    “Mi a magyar? Most” című kiállítására áttételes úton kérte bemutatásra
    Gulyás Gábor. A Société Réaliste általános kiállításpolitikája nagyon
    egyszerű: soha nem mondunk nemet. Bízva abban, hogy a rovásírásos
    helységnévtábla formájában megvalósult munkánk bármely kontextusban meg
    tudja őrizni szatirikus erejét, igent mondtunk a felkérésre.

    Párizsban élő és dolgozó kollektívaként igyekszünk folyamatosan követni a
    magyarországi politikai eseményeket, valamint a kulturális, azon belül
    kiváltképp a képzőművészeti intézményrendszert érintő vitákat. A “Mi a
    magyar?” című kiállítás megnyitóját követően több oldalról különböző
    kritika érte egyfelől “soha se mondj nemet” attitűdünket, másfelől
    kiállított munkánkat. Magát a kiállítást a megnyitó után egy héttel
    sikerült megtekinteni, ekkor kellett szembesülni az egyes tematikus
    termekben elhelyezett magyarázó feliratokkal. Munkánkat a “Legendák”
    teremben helyezte el a kurátor.

    “Legendák

    A legtöbb nép közösségi emlékezetében fellelhetők az ősi múlt tudományos
    szempontból tisztázatlan, de széles körben ható hősei, a valóságtól bátran
    elrugaszkodó történetei. A középkori krónikások többsége az eredetmondákat,
    a hitet adó, példamutató csodás történeteket ugyanúgy fontosnak tartotta
    rögzíteni, mint kortársaik viselt dolgait. Bár az akadémiai historizmus
    ezeket nem tekinti hiteles forrásnak, a magyar történeti tudatnak mindig is
    szerves része volt a Csodaszarvas legendája, a turulmadár mítosza vagy a
    hun-magyar rokonság. Az érdeklődő laikusok nem csekély része meggyőződéssel
    vallja, hogy ezek a múlt ködébe vesző mondák történeti alapokon nyugszanak.
    A mitológiai vagy történelmi alakokhoz kapcsolódó legendák ilyen módon – a
    tradíció valós vagy irodalmi elemeként – a mai magyar identitást is sok
    esetben befolyásolják. Az itt látható művek erre reflektálnak.”

    Nem vonjuk kétségbe, hogy művészkollégáink, barátaink munkái nem csak
    ebben az adott teremben, de a kiállítás egészében megállják helyüket és
    hatékonyan képviselik alkotójuk eredeti elképzelését és politikai
    meggyőződését. A mi munkánk nem ebbe a kategóriába esik. Karakterénél fogva
    a “Sztálinváros vége” ezen kiállítási, intézményes és politikai
    kontextusban nem több egzotizáló aláfestésnél, nem több, mint egy
    “magyarnak látszó tárgy” (hivatkozás a HVG 2012/31. élelmiszervédjegyekről
    szóló címlapjára). A különböző “legendák” (csodaszarvas, turul, hun-magyar
    referenciák stb.) közé illesztve maga a rovásírás került kiállításra, azaz
    a felhasznált íráskép lett munkánk egyedüli főszereplője, a
    reflektálatlanul historizáló (jobboldali) köztudat kritikája elsikkad.
    Arról nem is beszélve, hogy ebből az önkényes “legendáriumból” egy olyan
    monolit jellegű, többségi világkép rajzolódik ki, melyben még nyomokban sem
    jelenik meg semmiféle “más” legendárium hatása. A kiállításban való
    részvételünkkel egy kisajátítási manőverbe csöppentünk. Nem óhajtunk
    semmiféle monolitikus terjeszkedési folyamat katalizátoraként szerepelni.
    Csodaszarvas nincs, még a sztálinvárosi állatkertben sem.

    Ezúton kérjük meg a Műcsarnok dolgozóit, hogy munkánkat a lehető
    leghamarabb távolítsák el a kiállítóteremből és az ezt követő
    sajtóközleményekből, publikációkból töröljék a Société Réaliste nevét. A
    Műcsarnok által már kifizetett anyagköltséget a munka átvételekor,
    készpénzben adjuk át. Elnézést kérve a Műcsarnok dolgozóitól a
    többletmunkáért, üdvözlettel,

    /// société réaliste
    Gróf Ferenc & Jean-Baptiste Naudy

    http://www.societerealiste.net

    http://lists.c3.hu/pipermail/artinfo/2012-August/009827.html


    Fotó: Földes András, Index

    Ding an sich

    „Természetesen mindhárom mű a kiállításon marad.” Szó szerint ezt írtam hétfőn este válaszul egy felháborodott látogató levelére, amelyben arrogáns stílusban felszólítottak, hogy távolítsak el a Mi a magyar? című kiállításból három olyan művet, amely – a látogató szerint – ironikus hangvételével „kicsúfolja” a magyarságot. Tévedtem. A Société Réaliste munkája szándékom ellenére kikerül a kiállításból. Ma este az egyik internetes hírportálon, majd egy közösségi oldalon olvastam, hogy az alkotók szerint a kiállítási szekció kontextusa miatt elvész a Sztálinváros vége című mű iróniája, ezért arra kérik a „Műcsarnok dolgozóit”, hogy vegyék ki a tárlatból. Nem csodálkozom, mert tudom, hogy – több kiállító művészhez hasonlóan – a Société Réaliste is olyan politikai, ideológiai presszió alá került, amely komoly dilemma elé állította őket, s ezt így gondolták helyesnek feloldani. Szívük joga. Tudom, hogy akadnak még, akiket zavar az a kiállítási rendezési elv, amelynek értelmében markánsan különböző esztétikai-művészeti felfogást képviselő, más-más világnézetű művészek munkái kerülnek egymáshoz közel – mások pedig éppen ezt élik meg nagy élményként. Volt néhány mű – ilyen volt a Société Réaliste alkotása is –, amely akkor került be a kiállításba, szinte az utolsó pillanatban, amikor már alapvetően összeálltak a szekciók, de a különböző szemléletmódok egyensúlyának megteremtése miatt ezt szükségesnek láttam. Ezen művek alkotóival értelemszerűen nem volt lehetőség a koncepció előzetes átbeszélésre, de ez korántsem jelentette azt, hogy ne tudták volna, hol állítanak ki. A magyar-francia művészpáros egyik tagjának, az installálást végző Gróf Ferencnek is elmondtam, hogy a Legendák című szekcióba kerül a munkájuk, s arról is beszéltem, milyen művek lesznek közvetlenül az övék mellett. Akkor ezzel kapcsolatban nem merült fel semmiféle kétely vagy kérdés. Ahogyan a hivatalos megnyitó után sem, amikor újra találkoztunk, s Gróf Ferenc gratulált a kiállításhoz. Meglehet, ez pusztán udvariassági gesztus volt, mert a nagy tömeg miatt gyakorlatilag nem lehetett végignézni a tárlatot. Néhány napja megint összefutottunk (két héten belül immár harmadszor), de ilyesmi akkor sem került szóba. Ha kapok erre vonatkozóan bármiféle jelzést (személyesen vagy levélben), megfontoltam volna a mű áthelyezését is – annak ellenére, hogy sem Mátrai Erik, sem Szolnoki József, sem Király András, sem a Kovách Gergő – Kotormán Norbert – Péli Barna hármas munkáját nem gondolom olyannak, amely a Sztálinváros vége című mű iróniája ellen hatna. A művészpáros nehezményezi a Legendák-szekció bevezető szövegét, mert az szerintük hitet tesz a csodaszarvas létezése mellett. Ez durva félreértés. A figyelmes olvasó számára nyilvánvalóan kiderül, hogy az inkriminált szövegrész pusztán egy legenda, illetve legendák létezését állítja – márpedig ezek így vagy úgy, de jelen vannak tudatunkban. Természetesen különféle módokon viszonyulunk a legendákhoz. Kurátorként nem vállalkoztam többre, minthogy bemutassam a művészeti reflexiók sokféleségét – a pátosztól (amit én releváns esztétikai viszonynak gondolok) az iróniáig, az emelkedett hangvételtől a szarkasztikus ábrázolásig. A rovásírásos helységnévtábla, rajta az áthúzott Sztálinváros-felirattal természetesen számtalan értelmezésnek enged teret: egy mitikus történelmi tudat megkérdőjelezéseként ugyanúgy felfogható, mint a közelmúlt történelmi változásaira való reflexióként, illetve a jelenkori magyar közélet egyik gyakorlatának közvetlen felmutatásaként. S nyilvánvaló, hogy még ezeken túl is számtalan olvasat felfejthető. A mű nagyszerűsége éppen abban áll, hogy széles játékteret enged ezen értelmezéseknek, s ezt az értelmezések közötti szabad mozgást a műben megnyilvánuló erőteljes irónia teszi lehetővé. Amennyire szándékoltnak és fontosnak érezhetik az alkotók az iróniát, éppen annyira fontosnak gondolom kurátori-értelmezői minőségemben én magam is, mi több, minden bizonnyal nélkülözhetetlen momentumává válik ez a befogadásnak bármely látogató számára. Meggyőződésem szerint a jó műalkotás egyik legfőbb sajátossága önmagában-valósága: hogy autonóm módon, mindentől függetlenül tud létezni. Természetes, hogy a kontextus – minden esetben – módosíthatja a jelentést, de magát a művet, a műalkotás intencióit aligha képes megváltoztatni.

    Sajnálom a Société Réaliste döntését, amelyet rendhagyó módon hoztak a tudomásomra, mert így a kiállítás egy fontos és jó munkával lesz szegényebb. De természetesen elfogadom.

    Gulyás Gábor

    http://www.facebook.com/Mucsarnok/posts/10151028806059862

    Vö.:
    Mi a magyar? A Műcsarnok új vezetésének emblematikus megnyitójáról http://amexrap.org/fal/mi-magyar-mucsarnok-uj-vezetesenek-emblematikus-megnyitojarol
    Société Réaliste a Ludwig múzeumban: Mélyi József kiállításmegnyitó beszéde http://amexrap.org/fal/societe-realiste-ludwig-muzeumban-melyi-jozsef-kiallitasmegnyito-beszede
    Société Réaliste: empire, state, building at Ludwig Museum Budapest (+ videó magyarul) http://amexrap.org/fal/socie-te-re-aliste-ludwig-inexhibition

     
  • Mázsa Péter 14:18 on 2012.08.03 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: , , Kiállításmegnyitó,   

    Mi a magyar? A Műcsarnok új vezetésének emblematikus megnyitójáról 

    A megnyitó közönségét a szokásos művész-műkedvelő társaság és a magyarok uniója alkotta. Így elég sokan voltak. De a többi Műcsarnokos megnyitóhoz képest nem tudom mennyire: mivel a beszédeket nem normálisan a legnagyobb teremben, állva tartották, hanem az új vezetés által kiürített majd magukra zárt könyvesboltban, ülve, így a könyvesboltból kintrekedtek mennyiségéből nem tudtam felmérni a relatív érdeklődést.

    Az ellátmányról sem tudok beszámolni, mert a zárt megnyitó elől a Kertembe menekültünk egy-két söröcskére. De alkohol jócskán folyhatott a Műcsarnokban is, mert néhány feltűnően magyar eléggé beállva kommentálta a tárgyakat, mire visszaértünk. Persze lehet, hogy ők sem fértek be a könyvesboltba, és kívülről magukban hozták az alkoholt.

    A Műcsarnok vezetőjének a jó szándéka adott: http://manna.ro/coolturka/mi-a-magyar-2012-08-02.html Lássuk, mi sült ki belőle, néhány megjegyzés formájában.

    1. Pozitívum, hogy nem a szokásos Ismeretlen Magyar Képzőművészek (vö.: http://amexrap.org/fal/kinos-embarrassing ) alkotják a magyar kiállítás alkotógárdáját: az alkotók között találhatók egyszerű, általam is ismert képzőművészek.

    2. A téma elvileg eléggé célzott ahhoz, hogy összetartsa a kiállítást. A Műcsarnok új vezetője nyilván ezzel kívánta letenni a névjegyét Budapesten, és hangsúlyozottan nem kívánta cenzúrázni a dolgokat. Olyan liberális nemzeti kívánt lenni, amibe belefér a nemzeti liberális is: ez ok.

    Sajnos a kiállítás a gondos önmegtartóztatás áldozatául esett, és gyakorlatilag mégsem állt össze a sztori. Nem tudom, mitől csúszott szét teljesen, de megtette.

    Talán a kérdéssel van baj: “Mi a magyar”, ami köldöknézésre csábít. Ez a múlt század első felében sem jött be, és mostanra sem kopott le róla a szar. Ha már benne kell lennie a csapból folyó magyarkodásnak, lehetett volna kreatívabb. Szóval valami “Mi legyen a magyar (holnapután)” vagy “Hogyan legyen magyar, ha már egyszer a fejünkre esett” talán jobb lett volna.

    3. Így viszont szegény barátaim csak beterelődtek a témakörbe, ami alaposan rájuk is kenődött. Ezen bizony az sem segített, hogy miközben beálltak a sorba, a művészek nagy része hangsúlyozottan demonstrálta szellemi függetlenségét. Így a Kövér-imitátor magyar látogató is rendszeres hőbörögnivalót talált hőbörgéseihez.

    Szegény: nem vette észre, hogy győzött.

    4. Mi jutott eszembe az egészről?

    1985-86 felé, amikor lelkes gimnazistaként Demszkyhez és Hodosán Rózához jártam szamizdatért a Bajcsy 62 tetőtéri, lyukszerű lakásukba, hallottam az ellenzéki Milovan Gyilaszról http://hu.wikipedia.org/wiki/Milovan_%C4%90ilas és olvastam az Az új osztály c. könyvét.

    Illetve csak belekezdtem, mert olyan marxista volt a pasi, hogy nem bírtam végigolvasni. Elvtársai, akikhez képest ellenzéki volt, nyilván jobban utálták, mint bárki mást. De az ösztönös tőlem, aki ideológiailag alakulóban voltam (épp mint most:), annyira iszonytatóan messze állt, mint maga a marxizmus.

    A kiállításról tehát évek óta először jutott eszembe Milovan Gyilasz.

    Vajon miért?


    Mi a magyar?
    A nemzeti önazonosság a kortárs képzőművészetben
    2012. augusztus 02 – 2012. október 14.

    Kurátor: Gulyás Gábor

    Asztalos Zsolt | Benczúr Emese | Borsos Lőrinc | Borsos Róbert | Braun András | Bukta Imre | Csáji Attila | Csáki László | Cseke Szilárd | Csiszér Zsuzsi | Csontó Lajos | Csurka Eszter | Dezső Tamás | Dr. Máriás | El – Hassan Róza | Eperjesi Ágnes | Erdélyi Gábor | Fabricius Anna | Farkas Ádám | fe Lugossy László | Fehér László | Gaál József | Gerber Pál | Gerhes Gábor | Gyenis Tibor | Horváth Dániel | Huszár Andrea | Imre Mariann | Jakatics-Szabó Veronika | Jankovics Marcell | Jovián György | Keserü Ilona | Kicsiny Balázs | Király András | Koronczi Endre | Kotormán Norbert | Kovách Gergő | Kupcsik Adrián | Mátrai Erik | Neuberger István | Nyári István | Péli Barna | Rónai Éva | Société Réaliste | Stark István | Szabó Dezső | Szirtes János | Szolnoki József | Szombathy Bálint | Szurcsik József | Szűcs Attila | Uglár Csaba |

    Megnyitó: 2012. augusztus 2., 18 óra

    A kiállítást megnyitja: L. Simon László, kulturáért felelős államtitkár

    A megnyitó részeként Farkas Rózsa (cimbalom) és Borbély Mihály (tárogató, klarinét, alt szaxofon) ad koncertet!

    http://mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=679&curmenu=201

     
  • Mázsa Péter 10:22 on 2012.06.14 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    Burka: kiállításmegnyitó 

    Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

    szeretettel köszöntöm Önöket a Burka című kiállítás megnyitóján.

    Arra kaptam felkérést, hogy néhány szóban bemutassam Önöknek az itt látható művek
    sajátosságait és lehetséges összefüggéseit, valamint az alkotóknak a témakörrel kapcsolatos vizuális
    állásfoglalásait, vagyis magukat az elkészült munkákat.

    Mielőtt mindezekre kitérek, szeretnék néhány szót mondani az itt bemutatott munkák létrejöttének
    folyamatáról. A kiállítás résztvevői, négy magyar és öt osztrák fiatal képzőművész, ez év
    március 21-én, itt az Osztrák Kultúrforumban a Burka témakör kérdéseit tárgyaló symphosium
    megrendezésekor ismerték meg egymást. Részben a téma összetettségéből részben az egymás
    munkája és személye iránti érdeklődésből adódott, hogy a kiállítás résztvevői szükségét érezték
    egyéni elgondolásaikat a többi kiállítóval közösen is átgondolni, és azokat több szempontból is
    értelmezni. A kommunikáció elősegítésére létrehoztak egy blogot, majd május 19-én a Bécsben
    megtartott Workshop keretében kontroverz beszélgetést folytattak a kiállítás előkészítése során
    felmerűlt kérdésfelvetéseikről, készülőben lévő munkáikról. Ez alkalommal került sor az általuk
    The New Monarchy-nak nevezett kollektíva megalapítására is, mint elmondták azért, mert
    megítélésük szerint a két ország földrajzi közelsége ellenére túlságosan kevés a fiatal művészek
    egyéni kezdeményezésén alapuló, a vizuális műfajok területén zajló közvetlen és folyamatos
    együttműködés.

    A március óta alakulóban lévő közös munka, nagyban meghatározza ennek a kiállításnak
    sokrétűségét. Kívánom, hogy a most kialakult kollektív gondolkodás és munkakapcsolat még sok
    közös projekt létrejöttét eredményezze.

    Az itt kiállított munkák komplex értelmezése meghaladná a megnyitó időkereteit, ezért most
    elsősorban a téma szerteágazó megközelítésének főbb aspektusait igyekszem összefoglalni.

    CANA BILIR-MEIER munkáját, egy óriásplakátot, amelyet a képi motívumok szándékos
    kizárásával készített, és melynek a BURKA ABC címet adta az épület bejárati falán helyezte el.
    A plakát, mely plakatívan vagyis, a google kereső véletlenszerű információira hagyatkozva jeleníti
    meg a burka szót, és egyben a szó jelentésének felületes társadalmi értelmezésére is utal.

    ALINA KUNITSYNA mindkét festményén egy-egy ledobott és elhagyott burkát látunk, melyek
    statikus és megmerevedett hullámokként, csomókként is értelmezhetők. A művész szándékosan
    a téma költőien kritikus és nem politikai vonatkozásait dolgozza fel és jeleníti meg a festészet
    hagyományos eszközeivel.

    KATHARINA SWOBODA videomunkája Isadora Duncan művésznő ikonszerű figuráján keresztül
    a test láttatásának, valamint a látás – nem látás, a kitakarás – eltakarás kérdéses mozzanatainak
    különböző elemeit és momentumait tematizálja.

    ESIN TURAN fotómunkáján bekötött szemű férfiakat látunk. A kép hátterében megjelenő
    keleti minta oldja a kép drámaiságát. Ennélkül a hétköznapinak tűnő minta nélkül, szinte egy
    kivégzési jelenetre is asszociálhatnánk. Ha jobban megnézzük a fotót láthatjuk, hogy a képen
    megjelenő férfiak különböző, földrajzi és társadalmi környezetből származnak és más-más vallási
    közösségekhez tartoznak, viszont a nő és férfi közti viszonyra mindannyian hasonlóképp reagálnak.

    NICOL WENIGER rajzai azt a gyakran alkalmazott szüzsét dolgozzák fel, mely az autó és a nő
    férfiak által kreált kacsolatáról szól. Ebben az esetben az említett elemeket letakarták, „tokokkal“
    vonták be, és ezáltal szinte még izgalmasabbá válnak, mintha azok teljes valóját látnánk, hiszen
    minden ami elkendőzött legalább annyira izgalmas, mint ami teljességében megmutatkozik.
    Nicol Weniger fotómunkái a burka biztonsági okokból történő betiltásának kérdésével foglalkoznak
    és egyben utalnak a 21. századi társadalom félelmeire és neurozisaira.

    OSAMA ZATAR egy két nézetre komponált körplasztika formájában jeleníti meg a burka külső
    és belső terének ellentmondásosságát. A burka által letakart üresség egyben utal arra a kultúrális
    sajátosságra is, miszerint a nő az iszlám kulturában, a férfi szemszögéből nézve jelenleg is a vágy
    tiltott tárgya.

    ARLÁTH KRISZTINA videomunkája a burka használatából adódó biztonsági kérdések egyéni
    megközelítésének lehetőségeit térképezi fel. Egy közösség nő és férfi tagjainak a burka használatát
    a közelmúltban megtiltó törvényére vonatkozó viszonyára reflektál, a mozgókép eszközeivel.

    BRÜCKNER JÁNOS festményén szabad szemmel egy fokozottan erős szinekkel megfestett
    női akt látható. A képpel szemben két kamera helyezkedik el. A valóságnak fényképezőgéppel
    történő „megragadására“ tett kísérletek az esetek többségében különös látványt nyújtanak.
    Ez esetben, méginkább. Az egyik fényképezőgép úgy reagál a festett kép tónusértékeinek
    azonosságára, hogy annak képernyőjén, csak egy fekete foltot láhatunk, a festett kép látványa
    megszűnik.

    FILLÉR MÁTÉ festménye a nézőpont, az eltakarás vagy felfedés összefüggéseit jeleníti meg
    egy sajátos eszköznek, egy filternek alkalmazásával. A néző szabad szemmel egy piros festékkel
    készített, kavargó motívumrendszert lát. Ha viszont ugyanazt a képet az eléje belógatott piros
    filteren keresztül tekinti meg, akkor egy másik struktúrát és motívumrendszert fedezhet fel.

    SZABÓ OTTÓ kalocsai hímzéses anyagból készült iszlám fejfedőt megjelenítő munkája,
    egy a Magyarországon évszazadokkal korábban letelepült, de napjainkig fennmaradt iszlám
    kultúráju közösség hagyományait őrző kis etnikai csoport létezéséről tudósít. A fotók és szövegek
    segítségével mélyebben is betekinthetünk ennek a furcsa és különös közösségnek látszólag jól
    feldolgozott történetébe.

    Befejezésül a kiállító művészek és magam nevében is megköszönöm Dr. Korfeind igazgató
    asszony messzemenő támogatását és megelőlegezett bizalmát. Nagyon örülünk annak a
    lehetőségnek, hogy a Budapesti Osztrák Kulturfórum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem
    együttműködésében megvalósulhatott a Burka projekt és köszönjük a résztvevők munkáját!

    A kiállítást ezennel megnyitjuk.

     
  • Mázsa Péter 12:01 on 2012.05.11 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: , , Kiállításmegnyitó,   

    Société Réaliste: empire, state, building at Ludwig Museum Budapest (+ videó magyarul) 


    Société Réaliste in Ludwig by inexhibition


    Société Réaliste, State of Shades: Hungarian National Painting Grey. Average Colour of 684 Major Paintings from the Hungarian National Gallery’s Collection, 2012. Site-specific installation (detail). (Photo by Márton Mucsi)

    20 April–5 August 2012
    Palace of Arts
    1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
    Open Tuesday­–Sunday, 10–20
    +36 1 555 3444
    info@ludwigmuseum.hu
    http://www.ludwigmuseum.hu

    Société Réaliste is an artists’ cooperative founded in 2004 by Ferenc Gróf (1972) and Jean-Baptiste Naudy (1982). Central to their activities is the exploration, subversion, and deconstruction of the specific devices of visual communication that have been developed and employed by institutions, governments, and rulers, i.e., the representatives of power—in the fields of religion, politics, culture, art, and finance—so as to position themselves. By exploring the representative and aesthetic roles of these agencies—including signs, logos, maps, symbols, typefaces, landmarks, emblems, statues or even buildings—in complex contexts of much broader time and space, the artists place them in a new light in the form of a “political cabinet of curiosities,” a critical, narrative implementation of design.

    Through its title, empire, state, building primarily evokes the famous New York skyscraper, the “building/temple/work of art” that, ever since its completion in 1931, has been the mythological emblem of the United States and a source of artistic inspiration—from the 1933 movie, King Kong, to Andy Warhol’s 1964 silent film, Empire. At the same time, the use of punctuation generates a new perspective of meaning, highlighting the origin and functioning of power symbols, from empire through state to construction. How do buildings, public sculptures, and monuments express and perpetuate ideology? How do public spaces visualise the relation between the modern state and culture? Such questions are raised by Société Réaliste in its critical analysis of the connections between architecture and history, buildings, and political power.

    Following this train of thought, the exhibition at the Ludwig Museum presents early and recent works, with State of Shades (2012) at its centre, a site-specific installation conceived for the Budapest show. Placed in the central exhibition space, the work visualises the colour average of masterpieces selected from the website of the Hungarian National Gallery, computed and juxtaposed using a computer program. The ambiguity of the title—state: condition and/or body politic, shade: tint and shadow—refers to a critical study of the discourse and direction of the official Hungarian culture that fosters painterly traditions, or in a wider sense, that of art and nation-state representation.

    A Life to See (2012) is a film projection based on a processing of the complete cinematic œuvre of German filmmaker Leni Riefenstahl, known for her films put in the service of National Socialist propaganda. Planned to run for 101 years and 17 days, the age Riefenstahl lived to, the video is composed of all her films, from nature films to items of Nazi propaganda. The frames are projected randomly, each appearing for 59 minutes. This life-work dissected into its elements can be placed in parallel with Société Réaliste’s first feature-length film, The Fountainhead (2010). It is based on the 1949 eponymous film directed by King Vidor, itself inspired by the 1943 novel of Ayn Rand, the champion of radical liberalism, a prophet of contemporary capitalism, the founder of philosophical and political objectivism. In Société Réaliste’s version, the film has been emptied of all the characters and the soundtrack, reducing it to a 111-minute architectural décor and spectacle unveiling the political-economic web that surrounds each citizen/spectator. Made as a sort of palimpsest, The Fountainhead is to reveal its own underpinnings, woven from the links between capitalism and its ideological backdrop, architecture and modernism.

    The artworks grouped around the State of Shades are similarly thematised through their colours. The colours of the walls of the various halls—Aether, Terra Irredenta, Watching over the Reichstag, Cult of She-manity, EU Green Card Lottery, and UN Mauve Taupe—are either chromatic symbols used in the respective artworks in specific historical, political, and geographical contexts, or ambient colours, belonging to the ever-expanding Société Réaliste colour scale.

    Realised as a co-production with the Jeu de Paume, Paris, and in collaboration with acb Gallery, Budapest, and Anne Mosseri-Marlio Galerie, Zurich, the exhibition is supported by the National Cultural Fund of Hungary and the Institut Français.

    Coordinator: Róna Kopeczky

    Original: http://www.e-flux.com/announcements/societe-realiste-empire-state-building/

    Mélyi József kiállításmegnyitó-beszéde: http://amexrap.org/fal/societe-realiste-ludwig-muzeumban-melyi-jozsef-kiallitasmegnyito-beszede

     
  • Mázsa Péter 16:46 on 2012.05.10 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    A Liget Galéria utolsó kiállítása (videó) 

     
  • Mázsa Péter 08:52 on 2012.05.04 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    úgy szeretném, ha legalább a művészeti egyetemeken nem haknizók oktatnának szerzői jogot. talán nem gondolnák a festőpalánták, hogy az teljesen rendben van, ha az oktatóik által “gyengébbnek” ítélt alkotásaikat arccal a falnak állítják ki

    anon
     
  • Mázsa Péter 11:16 on 2012.04.21 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    Société Réaliste a Ludwig múzeumban: Mélyi József kiállításmegnyitó beszéde 

    Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

    Claudio Magrist, az idei Budapesti Könyvfesztivál mai díszvendégét egyszer Hans-Ulrich Obrist arról kérdezte, milyen kapcsolat fűzi a kortárs képzőművészethez. Az olasz író megfontoltan válaszolt a kurátornak, azt mondta, bár nagyon érdekli a művészet, jár is kiállításokra, múzeumokba, de hiányzik belőle az affinitás a képzőművészekben zajló kreatív folyamatok iránt. Amikor ezt elolvastam, akkor vált világossá számomra, mintegy negatívba fordítva, hogy a Société Réaliste munkásságában mindig is érdekeltek a kreatív folyamatok: hogyan tud egy magyar meg egy francia művész együtt kitalálni valamit. Leülnek, beszélgetnek, franciául vitatkoznak? Elmennek együtt sétálni, aztán isznak egy bort, olyan helyen, mint Baudelaire és Théophile Gautier, vagy mint a Zazie a metrón? Vagy csak hosszan néznek egymás szemébe, aztán se szó, se beszéd fölskiccelnek a falra egy térképet? Nem tudom, hogy ennyire irodalmiak vagy filmszerűek-e, de valószínűleg mindegyik verzióban van egy kis igazság.

    Ha jobban belegondolok, már amikor hét évvel ezelőtt, első alkalommal láttam a közös munkájukat, akkor is a létrehozás folyamata volt, ami elgondolkodtatott. A Karton Galéria mellett, az udvarban volt egy pincehelyiség, ott állították ki az installációjukat, és én a megnyitón azt kérdeztem Gróf Feritől, hogy nem bonyolították-e túl a dolgot. Feri hangosan kinevetett, majd megpróbálta elmagyarázni a Nemzetközi Graffiti Múzeum lényegét, nem volt egyszerű. Néhány évvel később a Kiscelli Múzeumban volt egy másik, a korábbinál már kevésbé bonyolult installációjuk, sok adattal és az utópista szocialistákkal, de magamtól azt is nehezen bogoztam volna ki. Elővigyázatosságból nagyon szigorúan néztem magam elé, Gróf Feri pedig csak mosolygott, és egy negyedóra alatt elmagyarázta, miről is van szó, nem volt egyszerű. Harmadszor tavalyelőtt a Műcsarnokban, az Aviva-kiállításon találkoztunk, ahol a sötétben mosolyogva ismertem fel a vetítővásznon Gary Cooper hűlt helyét, komolyan beszélgettünk Gróf Ferivel az Ősforrás magyar fordításáról és a Reichstag tetején két órát viselő szovjet katona fotósának teljes történetéről, mindent értettem, bár nem volt egyszerű.

    Ezzel a rövid és szubjektív történeti áttekintéssel csak azt akartam tisztázni, hogy a Société Réaliste munkáiban az egyik legfontosabb kérdés és egyben a művészekre háruló legkreatívabb feladat mindig is az egyedi módon és módszerrel rendszerezett tudás átadásának megszervezése volt. Jean-Baptiste Naudy és Gróf Ferenc ezirányú tevékenységét az elmúlt két évben, az Aviva-díj óta sokféle hasonlattal próbáltam megragadni. Gondoltam rájuk, mint alternatív szociológusokra vagy közgazdászokra, akik Otto Neurath módszereinek segítségével próbálnak új világ-összefüggésekre rávilágítani. Gondoltam rájuk mint imaginárius statisztikusokra, akik megfoghatatlan adatokból varázsolnak elő csoportokra, nemzetekre jellemző tulajdonságokat. Gondoltam rájuk mint korántsem titkos ügynökökre, mint két Robert Redfordra a Keselyű három napjából, akik irrelevánsnak tűnő könyvekből bányásznak ki kevesek által sejtett titkokat. És gondoltam rájuk mint paratérképészekre, akik a határokat újrahajlítva teremtenek igazságot és rendet a világban. Most azonban, e kiállítás kapcsán rájöttem, hogy ezek a hasonlatok és a hozzájuk kapcsolódó foglalkozások leegyszerűsíthetők egyetlenegyre: a Société Réaliste egyszerűen egy közérdekű matematikuscsoport, lehet, hogy egyikük diszkrét, a másik pedig analitikus, mindenesetre minden tevékenységük levezethető az egyszerű vagy bonyolult matematikai műveletekből. A létrejövő munkák esztétikája pedig matematikai szépség, majdnem minden a levezetés egyszerűségén múlik.

    Legegyszerűbben összeadnak. Egy felületre rendezik az összes csillagot, amit a világ egyes országainak zászlain találnak, az eredmény egy képi halmaz, aki akar, utánaszámolhat, nem tévednek. Azután kivonnak. Kivonják a világból azt, ami nem Európa, megnézik, mi jön ki. Nagyon üresnek tűnik a Föld, viszont így értékesebb a kisorsolandó zöld kártya. Kivonják egymásból a magyar történelem évszámait, majd szoroznak és osztanak, kijönnek így is a sorsfordulók. Megszorozzák a New York-i Szabadság-szobor magasságát, így lesz belőle óriás, a nagy kérdés, hogy ezzel a szorzással nő-e a szabadság? Zárójelbe tesznek, legkisebb közös többszöröst számolnak, folyamatosan százalékolnak, halmazokba rendeznek, átváltanak, új számrendszerbe írják át a határokat. Tudományuk az Alfred Jarry-féle patafizika nyomán: patamatematika, itt minden szám egyszerre természetes és imaginárius, de mindenképpen komplex. Különös rendszerükben sokszor átlagokat számolnak. A Magyar Nemzeti Galéria emblematikus műveinek átlagszíneit keresik meg, ezt már nem fejben, hanem géppel, a végeredmény egy-egy árnyalat, amelyekből újra átlagot számítanak, ebből lesz a magyar nemzeti szürke.

    Kijelentéseikhez alapjeleket használnak, rendszerükben a kollektív szimbólumok tulajdonképpen: a számok. Zászlókkal, színekkel, emblémákkal dolgoznak, matematikájuk hátterét pedig az elméletek adják, a nemzeti mítoszok, az ősképek, a vallások, az építészeti formába sűrűsödött társadalmi összefüggések, a pozitivizmus, az utópia és mindenekelőtt: az állam. Saját világuk az államhatárok mentén, a nagy elbeszélések és az utópiák romjain jön létre. Hisznek a jelek hatalmában, és valahol mélyen a világ megváltoztathatóságában. A Société matematikusainak módszeréhez tartozik, hogy csupán a képletet adják meg, vezetik le és demonstrálják példával, az összes további számítást már a nézőnek kell elvégeznie. Milyen lehet a mexikói nemzeti átlagszín? Valószínűleg színesebb. Közelebb áll-e hozzánk az orosz mélyszürke? Nem kizárható. Mi történne, ha zászlónkká lenne a nemzeti szürke? Polgárháború. Naudy és Gróf csak kijelentenek, a sejtéseket már mások állítják fel.

    A Société Réaliste matematikája nyilvánvalóan nem teljes. Gödel első tételét kicsit kifordítva: lehetőségekből és ellentmondásokból álló elméletükben csak olyan mondat fogalmazható meg, amely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Rendszerük alapvetően, anyagában, megvalósításának pontosságában mindig bizonyosságot sugall, valójában minden ponton bizonytalan. Minden egyes munkájuk esetén felmerül ugyanis a kérdés: lehetséges-e? Ki lehet-e teríteni Párizst a határa mentén? Ki lehet-e vonni az embereket egy filmből? Színekre lehet-e bontani a világ zászlóit? S ha igen, milyen tudást nyerhetünk e kísérletekből, milyen módon tárul fel ezekből a műveletekből a világ? Lehetséges, hogy csak annyit tudunk meg így: nem a bizonyítás vagy a cáfolat a fontos, hanem ezen túl, magából a kérdésből következően, a struktúrák lelepleződése. A Société Réaliste matematikai műveletei révén ugyanis minden szimbolikus konstrukció más fényben látszik, másként – lehet, hogy bonyolultabban, lehet, hogy egyszerűbben – érthető, hirtelen más formájában áll előttünk.

    Naudy és Gróf Humboldt és Gauss, a geográfus és a matematikus módjára felméri a világot. Egy középpontot keresnek, amelyből nézve a világ megfogható és leleplezi valóságát. Ha kijelölik a középpontot, akkor térben és időben szabadok, ha úgy gondolják, átvállalják Courbet tartozását a Vendome-oszlopért, ha úgy, feje tetejére állítják a világtérképet a Mare Nostrum kedvéért. Kreatív folyamataik szabadságfokát ebből a középpontból jelölik ki, ebből kiindulva, lehetséges sejtéseik és koherens projektjeik száma végtelen. A most bemutatott projektek együttese a kozmopolita szabadságról szól, középpontja itt az a hely, amit mi, szimbolikus földrajzi konstrukcióként Közép-Európának nevezünk. A kiállítás közepén pedig a desztillált nemzeti középszín áll, az Ady Endre által A magyar Pimodanban megragadott, „szürke, porszínű magyar élet” szimbóluma; Claudio Magris idézi ezt a nagy Duna-könyvében, ott ahol Magyarországról ír. A Pimodan-palota egyébként Párizsban van, Szent Lajos király szigetén, a térkép szerint innen egészen pontosan 1486 kilométerre.

    A kiállítást megnyitom.

     
  • Mázsa Péter 14:45 on 2012.04.13 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    Kiállításmegnyitó : 10+10=10 : 10 ékszertervező + 10 képzőművész = 10 alkotás 

    Spengler Katalin megnyitó-szövege:

    A 20. század második felében fokozatosan egyre erősebb lett az igény, hogy a tradicionális aranyművesség és a divatékszer mellett peremhelyzetben lévő, korábban stúdióékszernek nevezett irányzat a képzőművészet részévé váljon. Az emancipálódás folyamatában fontos szerepet kapott, hogy a stúdióékszer maga mögött hagyta az alkalmazott művészet és az aranyművesség mesterségének korlátait, mégis megőrizte, továbbvitte a hagyományokat.

    A kortársékszer Európában a hatvanas évektől, nálunk a 21. század elejétől egyre határozottabban tágítja a maga határait, újraértelmezi az ékszer fogalmát és szerepét a kultúrában. E folyamat eredményeként a világ legtöbb részén a kortársékszer mára megalapozott, elismert művészeti ággá vált author’s jewellery néven, a kifejezésnek még nincsen magyar megfelelője, jelentése: alkotói ékszer. Az elnevezés az alkotói személyiségnek az alkotásban való manifesztálódására, a művészi önkifejezésre teszi a hangsúlyt. Ez a fajta ékszer manapság a kortársművészetben kisebbségi, de autonóm szegmensként van számon tartva Európa számos országában és az USA-ban. Az autonóm ékszereket csakúgy, mint más műtárgyakat, galériák promotálják, gyűjtők vásárolják, múzeumok mutatják be miniatűr szobrokként a képzőművészeti alkotásokkal egyenrangúan. A befogadó vagy a gyűjtő részéről egy kortársékszert viselni természetesen sokkal nagyobb elkötelezettséget jelent, mint egy festményt a szobánk falára akasztani. A kortársékszert nem lehet naivan magunkra ölteni, mert a tárgy megköveteli a megértést, a ráhangolódást, az elköteleződést, akár az interakciót.

    Az alkotói ékszer a hatvanas, hetvenes években főként a modernizmus és az absztrakt művészet hatása alatt fejlődött. Az alkotók hangsúlyozták, hogy alkotásaik önálló entitások, melyek kizárólag önmagukra reflektálnak. Az emóciók helyét a művészi szándékok szerint a racionalitás, azaz a geometria, a vonal, a bemetszés, a mértani formák vették át. Azok az ékszerek jelekként működtek, melyeket a testre helyeztek. Abban az időben ezek a jelek egyáltalán nem voltak neutrálisak, nagyon is sokat mondtak: a konvenciók elleni lázadás attitűdje kapcsolódott hozzájuk, viselésüket a jó ízlés szimbólumának tekintették a kulturális avantgárd elit köreiben, például Amszterdamban és Münchenben.

    A 21. századra a vizuális művészetek megváltozott tendenciáinak hatására a kortársékszer fokozatosan a történetmesélés médiumává vált. Fölmerül persze a kérdés, hogyan válhat az ékszer narratívvá az akciófilmek, videoklippek világában? A kis méretre korlátozott ékszer által megjelenített kép aligha tekinthető történetnek, hiszen nincs benne akció vagy esemény, nincs hős, nincs cselekmény és legfeljebb egy szereplője van. A Filter Galéria kiállítása is azt sugallja, hogy az ékszer a képzőművészethez hasonló módon hordozhat olyan képeket, melyek sztorikat keltenek életre, idéznek fel a befogadókban.



    [Kecskés Orsolya + Timkó Bíbor: Mag - grafika ékszer nélkül és ékszerrel]

    Ebben a folyamatban a befogadó, illetve az ékszer viselője sokkal aktívabb szerepet kap, mint korábban.
    Ahhoz, hogy a történetmesélő műalkotásokat olvasni tudjuk, akár alkotóként, akár befogadóként föl kell tennünk néhány kérdést, amelyeket a kiállítás megtekintése közben és talán utána is érdemes továbbgondolni:

    • Milyen speciális jellemzőkkel írható le az ékszer identitása és az ékszer viselőjének személyisége között létrejövő kapcsolat?
    • Milyen szituációkban válik az ékszer dekoratív tárggyá, illetve mikor válik kamuflázzsá, a rejtőzködés eszközévé, vagy éppen viselője személyiségének kifejezőjévé?
    • Mi teszi az ékszert ékszerré? Megragadható-e az a mozzanat, az a pont, amelytől kezdve egy tárgyat ékszernek tekinthetünk?
    • Milyen összefüggésben áll az ékszer a hatalommal, a presztízzsel, a hagyománnyal és az értékkel?
    • Milyen képeket használ föl az ékszer, és ezek a képek hogyan jelennek meg a tömegmédiában, a hirdetésekben és az irodalomban?
    • Mikor és hogyan használnak fel az ékszertervezők képeket, és hogyan fejthetjük meg ezeket?

    http://filtergaleria.hu
    Budapest, XIII. ker. Pozsonyi út 49
    Telefon: +3613505743
    Hétfő-Péntek: 11:00-19:00
    Szombat-Vasárnap: Zárva

     
  • Mázsa Péter 18:30 on 2012.03.03 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    Amint megszólalok, otthagynak a képek – Vojnich Erzsébet kiállítása, Varga Mátyás megnyitója 

    “What we call the beginning is often the end
    And to make an end is to make a beginning.
    The end is where we start from.”
    T. S. Eliot: Little Gidding – Four Quartets

    Amint megszólalok, otthagynak a képek.

    Mert Vojnich Erzsébet most kiállított munkái sem a megismerést szolgálják, hanem az észlelést, talán még pontosabban – Merleau-Ponty szavával –: a vad észlelést. Éppen ezért nem a gondolkozás felől érdekesek, nem a fogalmi struktúrák felőle, mert valójában annak megpillantására tanítanak, ami elől menekülnénk, bár tudjuk, lehetetlen.

    Vojnich Erzsébet újabb képei a korábban már kiállított nagy szénmunkák testvérei. Ez a szinte monokróm világ mostanra kiteljesedett, félelmetes erőre tett szert. A képeken megjelenő rítus nélküli rituális fürdők, értelműket vesztett lépcsők, soha többé fel nem fejthető funkciók szerint kapcsolódó terek, ismeretlen rendeltetésű ipari épületek vagy végtelen feketeségű gödrök, hétköznapi életünkben egyszerre: sehol nem láthatók és mégis mindenütt jelenvalók. A művész szeme lebontja fölülük a takarást és mindazt, ami elfedi őket, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant, és hogy látásukban – a testi érzékelésnek ebben a szinte sebként működő feszítettségében – a teret immár belülről éljem meg.

    Amikor a kép által látok, önmagammal találkozom, saját sorosommal, sőt, mindannyiunkkal és valamennyiünk összefonódó sorsával. Mindezt bízvást nevezhetjük történelemnek is… – Vojnich Erzsébet képeit nézve e pillanatban talán még nehezebb megfeledkeznünk arról az irracionális erőről, amely az ábrázolt helyek mindegyikét vagy kimozdította eredendő rendeltetéséből (s ezzel lényegében megfosztotta értelmétől), vagy beláthatatlanul sötét feladattal ruházta fel. Mintha öröktől fogva ugyanaz a tétova és erőtlen bizonytalanság járná át a történelmet és lakná személyes sorsunkat. Ezek a képek egy percre sem oldják fel a feszültséget. Szikár szűkszavúságuk, gyűröttségük és roncsoltságuk mintha éppen a valahonnan való menekülés és a valaki(k) elől való menekítés friss emlékét idézné. Vojnich Erzsébet munkái egyrészt egyértelműen kötődnek egy erős történelmi tapasztalathoz, másrészt azonban határozottan és tudatosan mennek szembe a kulturális referenciák felfejtéséből adódó mellébeszélésnek. Sokkal inkább jellemző rájuk a „nem tudom”, „elfelejtettem” már-már sokkos amnéziája, mint az ismeret hierarchiájának bizonyossága.

    Ha merek rájuk hagyatkozni, lényegében minden kép, ugyanoda visz, és ezt az utat testben kell megtennem; vagyis úgy tetszik, „vásárra kell vinnem a bőrömet”. A képben azonban saját testemmel találkoznom, a végesség és esendőség, mindenekelőtt pedig az elpusztíthatóság zsigeri – ám mégis mélyen emberi – tapasztalatával.

    Itt álljunk meg.

    Forrás: http://szm.hu/blog/2012/03/03

    Vö.: http://www.vojnich.hu

     
  • Mázsa Péter 16:55 on 2012.01.17 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    domináns / nem: Horváth Tibor kiállítása az acb Galériában – Megnyitó 

    *Tisztelt Megnyitó-Közönség!*

    *Mi lehetne szebb és hasznosabb hely a művészet és a közönség
    találkozására, ideálisabb, mint egy kereskedelmi galéria, amelyben a
    kifinomult érdeklődés és a pénz a maga sajátos misztikájával egyesülhet
    úgy, hogy láthatatlan összeolvadásuk eredménye – a kép-biznisz – szinte
    légneművé transzformálódjon. A pénz művészetté alakítása soha ilyen alapos
    és áttetsző még nem volt, a spektákulum varázslatossága és banalitása
    elragadó – és már vagy egy évszázada tart ez a csoda. Mindig akadnak
    táplálói, mindhárom oldalról. Az öröklét ittlétére gyanakodhatunk ebben a
    finomra csiszolt, reprezentatív szerkezetben, ha képesek vagyunk
    elszabadulni a durva anyagias világtól.*

    *Hanyagoljuk el a teret biztosítót, s koncentráljuk két szereplőre: az
    alkotó önkifejez – s verítékes testi-szellemi munkája révén ellenértékéhez
    jut, hogy fenntartsa önmagát, feleségét, gyerekeit ( nem könnyű feladat ez
    manapság ). A műértő pedig, a kortárs, aki ismerni tudja vagy véli a
    gondolatokat ( micsoda nagyralátás ez!), melyek az alkotót mozgathatják,
    közelinek gondolja magát hozzájuk, válogathat a legfrissebb termésből
    kedvére. Elsőnek a frissből!*

    *Minden eladó ( kivéve, s itt mégis bejön a közvetítő-kereskedő, amit
    nagyon szeretnének megvenni, mert az először nem, aztán, ha nagyon szépen
    kérik, talán, s végül igen, igen, “csak neked, senki másnak, de igérd meg,
    hogy erről magának a művésznek sem teszel majd említést, soha, még az
    unokájának sem”), de a látszat fenntartása, az érdeklődés szinten maradása
    a legfontosabb.*

    *A korral is haladni kell, a megváltozott műfaji struktúrát követni
    kötelező(?). A haladóra, a művészet új területeinek felfedezőjére vár, ő
    szerezheti meg magának – ha mindenképpen nemes anyagot akar, s azt akar! -
    az ezüstben kivitelezett, cizellált “Elkúrtuk-elkúrtam” nyakláncot,
    amellyel büszkén feszíthet: politikai nézeteit és önjellemzését egyszerre
    adva meg már a saját otthoni-baráti közönségének. Áthallásokat hallasz
    belőle? Igen, az van benne. Érted? Nem biztos, de azért jó, nem?*

    *Miért veszi meg éppen ezt? Jópofa a cucc? Vagy önkínzásból? Művészetnek
    tartja egyáltalán? ( na, ebbe ne menjünk bele, mert hosszú és eredménytelen
    vitára vezetne. ) Netán unja a sok aranyat már a nyakán? A Buccellati
    helyett Hortibot akar? Nem tudom, nem vagyok művészetszociológus, a pénzzel
    járó mazochizmus menetrendjét sem ismerem, s a végleges választ nem adhatom
    meg. Egyszerűbb leszek: nekem ez a mű, a szellemessége, az anyag finomsága
    és a “megörökített” gondolat “durvasága” ellentétessége miatt tetszik.*

    *Tegyük fel: tetszik ez a darab másnak is, mert a maga érzéki anyagába
    öntve ott van a 2000-es évek legfontosabb politikai jelszavának önmagára
    vonatkoztatott, beismeréssel felérő kifejeződése és annak inverze is,
    önpofon és öngúny. Ki tesz ki ilyet magára? Aki megbotránkoztatni akar? Az.
    A valóság azonban botrányosabb. A valóság ilyen tömör megmutatásával
    viszont még maga a valóság sem versenyezhet. Hortib munkái ilyen
    paradoxonok között mozognak és mozgósítanak ( lásd a mozgalmár Katalizátor
    díjat ).*

    *Mivel nem tudok szétnézni Önök között, de ha tehetném is, rossz szemeimmel
    izgatottságomban sokat amúgy sem látnék, nem tudhatom, mennyien vannak önök
    között a fiatalok, harminc körüliek. Feltételezem, a többség.*

    *Éppen ezért már előre elnézésüket kell kérnem azért, hogy egy mostanság
    nálunk nem túlságosan népszerű filozófustól vett idézettel jövök, de
    Hortib-Marcelle munkái az általa leírt körforgásba illeszkednek és azt
    érzékítik meg.*

    *Tehát Marx Károly írta a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában,
    hogy: “Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és
    személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint
    tragédia , másszor mint bohózat.”*

    *Marcelle-nél egyszerre van jelen a tragédia és a bohózat, együtt mutatja
    és láttatja őket. Pedig igazán nem tesz semmi különöset: figyel a mai
    magyar valóságra, kiragad belőle érdemleges szövegeket, pillanatokat,
    vizuális effektusokat és **nyelvjátékokat űz velük, **kihímezi, leírja,
    falra applikálja őket., Reagál rájuk a maga irónikus, gúnyoros,,
    szándékoltan gyermeki, nyelvöltögetős, értelemkifordítós módján.
    Gondolkodik és gondolkodásra késztet. Ez a
    veszélyes benne. Azok számára, akik az önálló, értelemmel bíró
    gondolkodást ki nem állhatják.

    *Mint a ma futuristái, élvezzék Önök is ezt a veszélyt, s (ne) felejtsék el
    azt, hogy egy ún. kritikai posztkonceptualista alkotó művei egy belvárosi
    galéria terében az éppen újrafelépülni látszó posztneofeudális társadalom
    új/régi hétköznapjainak hajnalán összességébén mérhetetlnül
    ellentmondásosan hathatnak. Talán ez a mindennapjainkat is mélyen átható,
    egyre átfogóbb zavar az, ami az itteni, berendezett tér legfontosabb
    üzenete.

    *A kiállítást megnyitom.*

    Iparterves megnyitószövegét Tímár Kati olvasta fel:

     
  • Mázsa Péter 17:12 on 2011.12.13 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: , Kiállításmegnyitó,   

    Két érdekes program ma estére, Budapesten 

    PRESENT Kortárs Képzőművészeti Kiállítás és Vásár
    Megnyitó party: 2011. december 13., 19:00
    DJ PALOTAI
    Helyszín: Bazaar Klub (Dob utca Síp utca sarok, a régi Metró Klub)
    Megtekinthető: 2011. december 13., 19:00 – 2011. december 23., 20:00

    Kiállítók: ANDRÁSI Edina, ANTAL Balázs, ANTAL László, Ava RADO HARTE, BÁCS Emese, BEK BALLA Mónika, BERECKY Eszter, BÓDIS Barnabás, BOGDÁN János, BOROS Mátyás, CSATÓ József, CSISZÉR Zsuzsi, DEBRECZENI Imre, DOBÓ Bianka, ERDÉLY Dániel, FARKAS Kata, FISCHER Judit, FOLLÁRD Barbara, FORGÓ Árpád, KRISTÓF Gábor, GAJZÁGÓ Donáta, GOSZTOLA Kitti, GRUPPO Tökmag, HAÁSZ Ágnes, HEGEDŰS Hanna Léna, HOLLÓ Anna, KARÁCSONYI László, KIRÁLY Gábor, KORCSMÁR Eszter – kores, KORODI Luca, KOZMA György, KÓTUN Viktor, KŐRÖSI Viktória, MÁRIÁS István, MARTUS Éva, Megyeri András, Molnár Levente, Nádas Eszter, Nemes Márton, Oliver Arthur, PAKSI Endre Lehel, PAUER Gyula, Sándor Betti, SIEGMUND Ákos, SIPOS Marica, Sophie MAGALSHVILI, SZABÓ Árvácska, SZABÓ Péter, SZARVÁK Antal, SZERÉNYI Gábor, SZINYOVA Gergő, SZUHAREVSZKI Mihály, TAMÁSI Claudia, TIHANYI Anna, TIMKO Bíbor, TŐKÉS Réka, VINKLER Zsuzsi, WOLSKY András, ZÉKÁNY Dia

    Forrás: http://bibor.org/news/present-kortars-kepzomuveszeti-kiallitas-es-vasarcontemporary-art-exhibition-fair

    A másik:

    Forrás: http://kek.org.hu/index.php?page=kertmozi-2011-12-13

    A film:
    7,7* http://www.imdb.com/title/tt0111797/

    http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=61314

    A szakácskönyv, ha érdekel:

    http://dl.dropbox.com/u/22551796/The%20Food%20Junctions%20Cookbook.pdf

     
  • Semjen Andras 17:58 on 2011.11.22 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: , Kiállításmegnyitó,   

    Shining surfaces. Hungarian art works from the past decade – Selection from Attila Rátfai’s private collection 

    Ladies and gentlemen, dear friends,

    It is a great honour to me to be here to open this exhibition „Hungarian art works from the past decade”, selected from Attila Rátfai’s stunning private collection. Attila started to collect art some 10 years ago, and during this decade his collection has grown and developed into a huge and really interesting one. As at the time when he started collecting art we both worked at the Institute of Economics, and he knew of my collection (as in my room in the Institute all the walls were already covered by works of 20th century Hungarian graphic art), he showed me his first acquisitions… and later, as we sometimes went to the same auctions, I could somehow follow his way of building up his impressive collection.

    This October I was in Paris, and there I saw an unbelievably rich and fascinating exhibition at the Grand Palais, an exhibition based on the legendary art collections of the Stein siblings, Leo, Gertrude and Michael Stein, and Michael’s wife, Sarah Stein. As it was Michael’s task and responsibility to manage the family’s inherited assets (invested in the San Francisco streetcar network), and as he had to deal with the finances of the whole family, he had some more money at his disposal than the rest of the family. But the inherited assets also made possible for Leo and Gertrude to live in Europe on the returns of their investments without difficulty, and without any need to rely on paid employment. Although they were quite well off, they were not really rich, especially not by American standards.

    These 4 Americans came to Europe gradually, one by one, around the turn of the 20th century, and all of them started to collect modern art here. Leo was the first to arrive. As he studied art history in the US, he went to Italy first, and there he started to buy minor works of renaissance and baroque Italian art. However, quite soon Leo moved to Paris, and there he switched to collecting modern art together with his younger sister, Gertrude, a poet and a writer, who was to become later the most famous member of the family.

    At the beginning they mostly bought the works of Cézanne, an established artist by then. But at the same time they also started to collect the works of a very young painter, called Picasso, still in his blue period. They also bought some works by Bonnard, Gauguin, Matisse, Renoir and Toulouse-Lautrec. Later Leo’s interest turned gradually towards Renoir, a very big name by then. When in 1914 Leo finally left France for Italy, the collection had to be divided: Leo took most of the Cézannes and the Renoirs, while Gertrude could keep most of the Picassos. Around this time she became infatuated with the scandalous and revolutionary cubist paintings of Picasso, and got hold of some of the most outstanding and representative works the artist created during his cubist period. Later, when Picasso’s prices became too high for her, she went on to collect Gris, Braque, Picabia and many other young and promising talents. At the same time Michael’s and Sarah’s unique collection, decorating their villa (one of the the largest and most luxurious house that Le Corbusier designed in the 1920s) represents a slightly different collector’s strategy. They were (together with Leo and Gertrude) among the very first collectors and buyers of Matisse, and later they became close friends of the artist, and their collection remained focussed on his art throughout the first half of the 20th century.

    Why am I talking about the Steins’ collection here and now? The reason for this is quite simple. While a piece of art tells something about the artist, a collection characterizes the collector. It speaks about his personality, his motives and his way of collecting art. Seeing the exhibition based on the Stein collections made me raise a question that is perhaps relevant here as well. What are those circumstances, skills and personality traits that can make someone a great collector?

    Being in the right place at the right time perhaps helps somewhat. In the case of the Stein family being close to the roots, or right there in the very centre of the art revolution of the 20th century was undeniably one of the reasons behind their success as collectors and connoisseurs of art. Besides, of course, a collector has to have at least some financial means at his or her disposal: some money is definitely needed that can be spent on art. That said, as we could see from the example set by Gertrude Stein, the amount of the money needed is not necessarily that much. To have a good eye, some individual taste, and a nose for quality are far more important than money. Although an art collection can also be considered an investment portfolio, in case of a true collector it is certainly more than that. Without a personal touch, an instinct and a love for art one can only become an investor, but never ever a collector.

    It seems that there are various types of collectors: some tend to buy the works of famous artists, still in fashion but no longer living. Some would rather buy works of lesser known, underrated or at the moment not fully appreciated artists from the recent or not so recent past. Some would buy mostly contemporary art, but still concentrate on already established artists, or living classics, like Leo Stein did when he bought Cezanne and especially Renoir. And some would take risks, collecting the works of contemporary artists, many of them not so well known yet, sometime only at the very beginning of their career.

    Of course these different strategies for building a collection can also be mixed. But to create a truly individual and outstanding collection, a collection that creates links between artists and artistic movements that will be identified by art historians only much later, one has to be smart, intelligent, have a good eye, has to be brave enough to take risks and has to be somehow addicted to his goal: building a collection that has that very special personal touch.

    I think, that Attila’s collection, and the small part of it that is exhibited here clearly demonstrates that he has all those qualities that are needed to become a significant collector.

     
  • Mázsa Péter 11:18 on 2011.03.22 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó,   

    A Derkovits ösztöndíjra jelentkezők titkos mustrája: miért ne lehetne kinyitni?? 

    Van egy művészeti ösztöndíj Magyarországon, a Derkovits, amelyet minden évben kiírnak, fiataloknak, és aki elnyeri, gyakorlatilag három évre kap egy kis pénzt (havi bruttó! 80e ftot).

    Jelen cikkben tekintsünk el attól, hogy a kiírás alapján

    ["Az ösztöndíjra pályázhat minden olyan fiatal képzőművész (festő-, grafikus-, szobrász- és intermédia művész), aki már önálló művészi tevékenységet tud felmutatni."]

    elvileg és gyakorlatilag a Képző-felkenőn http://www.mke.hu kell-e végeznie, vagy az Ifjúsági Művészeti Szakszervezet http://studio.c3.hu/studio_magyar/index.html tagjának kell-e lennie annak, aki megkapja – bár ez is megérne egy misét (ezügyben lásd A hírnév akarása, avagy a tömegmédia 10 parancsolata http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=395 c. cikkemet).

    Most foglalkozzunk azzal, hogy miért kell nekem belógnom a Műcsarnokba ahhoz, hogy megnézhessem az ösztöndíjra jelentkezők alkotásait?

    Szó mi szó, a dolog kalandos volt – egy nagy faszobrot cipelve surrantam be a hátsó bejáraton, hogy megnézhessem a kipakolást, amit másnap csak és kizárólag a 8tagú kuratóriumnak nyitottak ki.

    Az anyag izgalmas és felemelő volt: a több tucat művész több száz műalkotása csak úgy duzzadt a kreativitástól.

    Kerezsi Nemere – az egyik pályázó, akivel összefutottam – ugyan négyszemközt panaszkodott, hogy műfajban és témában tűz és víz alkotások kerülnek egymás mellé, de ennek senkit sem kell zavarnia: a finnyásabbja nyerje meg azt az ösztöndíjat, és az ösztöndíjasok kiállításán majd saját termet kap. Nemere meg is fogadta tanácsomat:) egyike lett a nyerteseknek, lásd a Cisz-Fisz-Disz tudósítását: https://ciszfiszdisz.wordpress.com/2011/03/12/derko-idei .

    Minek is kell 8 emberre korlátozni az idei felhozatal legnagyobb merítésű kiállításának közönségét? Hogy ők nyolcan eldönthessék, hogy mit szabad megnéznem, hogy mi az aktuális szép?

    Hogyan csinálják ezt nálunknál értelmesebb országokban?

    Hirtelen a Royal Academy nyári kiállításai https://www.royalacademy.org.uk/exhibitions/summer-exhibition-2011/ jutnak eszembe:

    Mint látjátok, ezek a nagyon hülye nagybrittek egész nyáron (június elejétől aug közepéig) dögivel nyomják a bárgyú turisták képibe a szemetet, a kellőképpen eligazítatlan, a bejáratnál kordonokkal alig kontrollálható idegen hordák meg csak győzzenek guberálni belőle!

    Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

     
  • Mázsa Péter 14:31 on 2010.12.28 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó   

    Lúdfing és Magmaömlés: Budapesti Mű-botrány Erdélyben [videó+katalógus+linx] 

    December 1-én, Sepsiszentgyörgyön kiállítás nyílt “Felkarolandó, felejthető, felejtendő” címmel. [A cím vélhetően utalás Szőcs Géza Magyarországi kulturális államtitkár május 12-i magvas gondolataira: "Az egyes szellemi javakról a kormányzat dönti el, hogy támogatandó, tűrhető vagy tiltandó, csak ma már nem a három T, hanem a három F logikája működik: az adott művész és adott műalkotás finanszírozandó-e, felejthető-e, felejtendő-e."]

    Videó (megnyitóval+kontextussal):

    Katalógus:

    A Lúdfing-botrány:


    [a kép Radics Márk leveléből másolva]

    Ütő Gusztáv: Provokáció a sepsiszentgyörgyi Magmában

    http://www.3szek.ro/load/cikk/34971/provokacio_a_sepsiszentgyorgyi_magmaban

    5 válasz [kiállító művészenként 1-1] Ütő Gusztáv levelére
    http://www.magma.maybe.ro/ [2010. Dec. 10.]

    Sylvester Lajos: Magmaömlés (Visszajelzés)

    http://www.3szek.ro/load/cikk/35380/magmaomles_visszajelzes

    Peternák Miklós: Lúdfing hagyomány (Visszajelzés)

    http://www.3szek.ro/load/cikk/35379/ludfing_hagyomany_visszajelzes

    [Egyéb: http://www.nmalapitvany.tk/fff_sajto.html ]

    Az ügy ugyan még nem nagyon lépett ki a művészeti szcéna szűkös keretei közül, de talán ennek van legnagyobb esélye arra, hogy a művelt civil közönség figyelmét felkeltse.

    Az pedig igencsak hasznára válna az egész kortárs művészetnek.

    Gratulálunk!)

     
  • Mázsa Péter 10:25 on 2010.12.16 Permalink | Log in to leave a Comment
    Tags: Kiállításmegnyitó   

    Czene Márta kiállítása 

    Nézzétek meg Czene Márta kiállítását az Inda galériában.

    A megnyitót Széphelyi F. György művtörténész tartotta: nagy só volt, sajnos senki sem vette videóra. Helyette itt van Muladi Brigitta kurátor írása: http://www.indagaleria.hu/hu/kiallitasok/aktualis

     
c
compose new post
j
next post/next comment
k
previous post/previous comment
r
reply
e
edit
o
show/hide comments
t
go to top
l
go to login
h
show/hide help
shift + esc
cancel
Get Adobe Flash player