A politológusi elemzés haláláról Berkovits Balázs: “[…] Az „objektivitás” a kis magyar politológia logikájában általában két lehetséges álláspont közötti egyensúlyozást, avagy a kettő egymással való szembeállítását jelenti – amin egyébként az egész média logikája is alapszik, és ebből fakadóan az egész politikával foglalkozó közvéleményé. E szerint minden, a politikára reflektáló megnyilatkozás szükségképp csak pártos lehet. Minden kijelentést pillanatnyi politikai érdekek határoznak meg, azaz a politikában nincsenek igazabb és kevésbé igaz vélemények, pontosabban az igazság valamiképp a két feltételezett és szembeállított álláspont között van, avagy egy kicsit ebben is, egy kicsit abban is.

E médiapolitológia objektivitáskoncepciója ezért nem más, mint annak a tudásszociológiai tézisnek a rontott változata, miszerint az emberek nézeteit befolyásolja társadalmi-gazdasági pozíciójuk, illetve az, hogy a társadalmi térben hol helyezkednek el. Csakhogy ez a tézis eredeti megfogalmazásában (vö.: Karl Marx, Mannheim Károly) semmit sem mond magának a nézetnek a tartalmáról, az igazságáról, csupán adott alapálláshoz, illetve érdekekhez köti azt, vagyis viszonyba állítja velük.

A magyar nyilvánosságban honos (eme politológia által is képviselt) „ideológiakritika” viszont minden véleményt párthoz vagy „szekértáborhoz” kötődőként leplez le, mint tartalmában is hamisat vagy „félig igazat”, egyúttal hozzápárosítja az „ellenoldal” véleményét is, mintha ez az ellenoldal természetes és szükségszerű módon lenne adott, illetve megszólalása – puszta létezéséből fakadóan – ugyanolyan legitim lenne minden esetben.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha valaki megfogalmaz egy véleményt például a magyarországi diszkrimináció káros következményeiről, nyomban szembeállítható vele mondjuk a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos vélemény. Hanem azt már korántsem vizsgálják, mi is a tartalma egyik vagy másik megszólalásnak, melyik az, amelynek nagyobb az igazságtartalma, hanem mindegyiket „névértékén” veszik. Mi több, kérdésük ettől fogva már csak az lesz, hogy melyik oldal mire használja e megnyilatkozásokat, milyen célokat kíván általa elérni, milyen csoportokat akar megszólítani, és általában, hogyan „tematizálja” általa a közbeszédet. Ebből persze az is következik, hogy az „objektivitás” látszatát fenntartó politológus maga is attól retteg, hogy egyik vagy másik táborba fogják besorolni (aminek ugye tápot ad az is, hogy a legtöbben – például az általam első kategóriába sorolt kollégák – valóban csupán a pártok vagy a pártközeli „intézetek” szövegeit fújják).

Tudják ezt a politikusok is, hiszen ők egy picit céltudatosabbak, ezért mindig van egy-két beidézhető frázis, amit kifejezetten eme „kiegyensúlyozottan” működő médiának, illetve a benne honos „politikai elemzőknek” szolgáltatnak. Meglehetősen paradox az a helyzet, amikor a politikusok játszanak az elemzőkkel, miközben ez utóbbiak a magukra kényszerített keretek miatt nem tudnak kitörni abból a szerepből, amit a politikusok nekik szánnak. Így ez a típusú politológia a legabszurdabb álláspontot is egyenértékűnek veszi leginkább átgondolttal. Ideológiakritikája ezért a legteljesebb kritikátlansággal válik egyenlővé. […]

Mindezek miatt ezek a „politológusok” csupán „hasznos idiótái” lesznek azoknak a jelenleg kormányon lévő szélsőséges politikai erőknek, amelyekről ők mindenáron szeretnék bebizonyítani, hogy nem is annyira szélsőségesek, hogy valójában ők is a „jót akarják”. Hasznos idiótákká válnak, ugyanis magukat objektív elemzőknek tekintve legitimálják azt a politikai cselekvést és diskurzust, amely a hatalmon lévők sajátja. A hamis objektivitás és a semmitmondás magukra erőltetett kerete rákényszeríti a médiapolitológusokat, hogy ezen szélsőséges erőket továbbra is demokratikus politikai tényezőkként láttassák. E politológusok hozzák hírbe a politika fogalmát, ami miatt azt a magyar közbeszédben a „pártpolitikával” azonosítják, s amelyet kiegészítenek egy másodlagos jelentéssel, amely a hatalomra való cinikus (de nem kritizálható) törekvésről szól. Emiatt mondhatják például egyes szakszervezetek, hogy nem tüntetnek a munkavállalói jogok csorbítása ellen, mivel a háttérben „politikai” szándékot (értsd: pártos érdekeket) sejtenek – meg persze azért, mert félnek a Fidesz bosszújától.

Jóllehet, ha küldetésüket komolyan vennék, elsőrendű politikaformáló szereplőkké kellene válniuk. S nemkülönben a politológusoknak, csak másképp: a valódi folyamatok és tétek bemutatása révén. Aligha lehetne nagyobb kárt tenni a magyar közbeszédben, mint „normálisként” beállítani a jelenlegi történéseket. Ehelyett a politológusoknak rehabilitálniuk kell a valódi, objektív elemzést s a kritikát, máskülönben aligha moshatják le magukról, hogy a hatalom cinkosaivá váltak.” http://szuveren.hu/tarsadalom/kis-magyar-politologia-avagy-a-kritika-halala