A térnek tere van – Szubjektív Budapest tér-képek

Valamennyiünknek szubjektív térképei vannak. Ezeket fejben tároljuk, és tájolását nem az iránytű vagy a Nyugati szél, hanem saját fejlődéstörténetünk alapján alakítjuk ki. E térképek csomópontjait események, a rendszeres vagy váratlan találkozások, élmények és emlékek jelentik. Domborzati viszonyait a fájdalom és az öröm helyhez kötődő hőfoka alakítja, szag- és ízemlékek, szín- és fényélmények színezik. A jellegtelen távolságokat, térközöket, az élmény- és emléktelenség szürke zónái jelölik. A szakirodalom ezeket a fejben tárolt tájakat mentális térképnek nevezi.

Mindnyájunknak vannak ugyan „tárgyilagos” térképei is, ezek a kisebb-nagyobb tárgyak vagy képek azonban ténylegesen nem felelnek meg a tér természetének; a képsík két dimenziójára korlátozott ábrázolások nem képesek egy sűrű tér gazdagon dimenzionált sokféleségét megjeleníteni – legyenek bár maximális fotografikus hűséggel, műhold- vagy madártávlatból felvéve, és mégoly nagy felbontás mellett megjelenítve. A térnek ugyanis nincs képe; a térnek tere van.

A kartográfiára a legtöbb európai nyelv a tér leírásával összefüggő szavakat használ (és nevében a hordozó médiumra utal: mappa =kendő, szalvéta; karta= merev papírlap). Ez vélhetően összefügg azzal a belátással, hogy a teret, a kiterjedést, a távolságot nem lehet leképezni, legföljebb leírni, elbeszélni lehet. A tér ugyanis nem „objektív”, a tér tapasztalatát a kultúra és a személyes történet összjátéka alakítja ki. Ezért a térképészet sem magától értetődő, természetes vagy mechanikus ténykedés, hanem alkotó, poétikus tevékenység. Ezt mutatja Gaston Bachelard klasszikus munkája (La poétique de l’espace [angolul itt, németül itt, a szerk.], miként a Térpoétika című tanulmánygyűjtemény (Helikon, 2010/1-2) is.

A korai térképek a látott, az elbeszélt és az elképzelt térségek, dolgok, lények és tárgyak különféle arányú és kombinációjú ábrázolásai. Ismeret és képzelet, kreativitás és tárgyszerűség, és többnyire a nézőpontok sokasága keveredik bennük. A térképészet csak a 19. századra vált egzakt tudománnyá – és szűnt meg a szakmai körökön kívül érdeklődést kelteni.

Az utóbbi évtizedekben végbement spatial turn, a téri fordulat, valamint a komputertechnológiai fejlemények nyomán ez megváltozott. A térképészet már nem puszta kartográfia, hanem egyre inkább a tudományos kiábrázolás, a vizualizáció és a művészi megjelenítés technikája is: Erről tanúskodik „a magukat a térbe író, új kulturális, társadalmi és virtuális tájakat” megjelenítő eljárások, és az ezeket bemutató kiállítások sokasága – amint azt A térkép politikája és poétikája című tanulmányában Polyák Levente leírja (Helikon, 2010/1-2). Ezért aztán a térkép „a létező hatalmi viszonyok láthatóvá tételére és az új városi kapcsolatrendszereket létrehozására irányuló esztétikai és földrajzi törekvés médiuma” (Nato Thompson) lett. „Az adatok összegyűjtésében és reprezentációjában a térinformatikai rendszerek lettek az új lingua franca olyan egymástól különböző területek között, mint a régészet, a biológia, kriminológia, demográfia, epidemiológia, sőt a zoológia” (Trevon Paglen).

A Szubjektív Budapest tér-képek kiállításon látható-hallható térképek többsége is ilyesféle szubjektív vizualizáció, „pszichogeográfia”: a személyes adatok (élmények, tapasztalatok, megfigyelések) összegzése és új összefüggések, téri viszonylatok közepette történő elhelyezése, és különféle médiumokon keresztüli megmutatása. Ilyen a tucatnyi kiválasztott helyszín akusztikus jelenségeiből interaktívan összállítható Budapest hangtérképe (Liszka Tamás és Bart Dániel), a fontos személyes vonatkozásásokkal felülírt- és rajzolt Szubjektív Budapest térkép (Szigethy Anna), a budapesti helyekkel összeszövődő helsinki emlékeket megjelenítő BUD-HEL szövedéke (Keresztes Zsófia), a napi közlekedés esetlegességeinek útvonalrendszerét megjelenítő Egy napi véletlen (Wolsky András), akárcsak az objektíveken keresztül objektiválódó turisztikai tekintetekkel New Yorktól Budapestig Árnyékutazó (Göbölyös Luca) figurája, vagy Budapest vértérképe (Matyus Dóra), a felkutatott és megjelenített tények ellenére meglehetősen személyes problémafelvetésével, szintúgy a többi kiállított munka, a tárgyszerűség és szubjektivitás, a kutatásban munkáló tudományosság és a művészi megoldások esetenként nagyon eltérő arányaival és módozataival.

Minden város egy szigettenger, s Budapest kiváltképpen az. Vannak barátságos, szerethető és bensőséges helyei, utcái, terei, épületei és kertjei. Színei, illatai és ízei. S persze emberei. A szubjektív térképek ezekre kalauzolnak el, ezeket teszik, láthatóvá, halhatóvá – már-már tapinthatóan érzékletessé. E szigetek összeköttetésben állnak, hálózatot képeznek, egy archipelaguszt alkotnak.

A szigetek körül, e térségek közeiben azonban valami nagyon is más van: a működés mechanikája, az e helyt szokásos üzemzavarokkal, a gyakran szinte tapintható agresszió, a harsány és öntudatos hitványság, a kőbunkóságig terjedő kultúrájával. A szigetek közt a víz az úr. Minden városszociológia felmérésnél többet mond az a tény, hogy egy, a nemzetközi tánc-szcénában jónevű társulat vezetője külföldi táncosait 1 hónap után rendszeresen hazaküldi, mert ennyi itt töltött idő után már érződni kezd rajtuk a környezet hatása, mondhatni a hely szelleme.

Egy 19. századi társadalomtudós szerint az embert „a társadalmi viszonyok összessége” alkotja. (Meg persze a kozmikus, a biológiai, a neuronális és még sok egyéb viszonyok összessége.) Karl Marx régebben úton-útfélen hirdetett meghatározásának elterjedt egy filozófiai folklór-változata, mi szerint az ember a társadalmi iszonyok összessége. A vicc antropológiai felismerése megint fölöttébb időszerű, mert viszonyok és iszonyok kétségkívül vannak.

Nem minden város egyforma, amint a bennük megtapasztalható viszonyok és iszonyok aránya sem. Szubjektív várostérképeinkben különféle városok, élhetőbb vagy kevésbé kívánatos urbánus világok is vannak. A magam részéről ich bin ein Berliner. És ezzel nem vagyok egyedül. Vagyunk néhányan errefelé, akik számára Berlin a város. Ahol, mint az ott élő Kertész Imre mondja: „Nincs stressz, agresszió. Az emberek barátságosak egymással” (DIE WELT 2009.11.07.)

A kiállításon látható szubjektív Budapest tér-képekből egy alternatív város bontakozik ki; a művek azt mutatják, hogy a jól ismerthez képest mennyi más hely, mód, kapcsolat, állapot és lehetőség van, hányféle kilátás, távlat, útvonal is van ebben a szigettengerben. És e művek még annak a lehetőségét is sejtetik, hogy a szigetek egyszer összeérhetnek, a vizenyők kiszáradnak, és száraz lábbal mehetünk át a szomszédba: egy barátságos szigetre.

Elhangzott a
Szubjektív Budapest Tér-képek kiállítás (2010.10.20 – 2010.12.02.)
megnyitó szövegeként.
Centrális Galéria
1051 Budapest, Arany János u. 32.
Nyitva: Kedd – Vasárnap 10:00 – 18:00