A baloldaliság lelki betegség. Magától baloldali ember nincs, hacsak nem uszítják és manipulálják. Alapból az ember úgy indul az életnek, hogy szeret enni, az ellenkező neműeket nézi, a szüleit szereti, nem a vadidegen szüleit, el akar érni valamit az életben, és a példaképei hősök. (Ezért imádta régen minden fiú Mayt, Vernét meg Jókait.) Ennek ellenkezője csak propagandával és agymosással (média) alakítható ki. Ebben az álvalóságban, ahol az idegent ugyanúgy kell szeretnem, mint a saját véreimet, és ahol a deviancia érték, ebben nem lehet tartósan létezni és boldogulni. Ilyen világ nem is alakul ki magától, csakis háttérerők támogatásával és segítségével tartható fenn. (Nem véletlen, hogy a baloldal bázisa eleinte egy szűk élősködő és deviáns réteg volt, de hát ezeket normális helyeken kiközösítik). És mihelyt beüt az összeomlás, a krach, pillanatok alatt visszaáll az, hogy a férfi az férfi, a haza az haza, van vezető réteg, és termelni kell. Mert ha nem áll vissza, elpusztul a közösség. (Mint ahogy pusztulás vár a fejlett, haladó szellemű és elképesztően demokratikus nyugati társadalmakra.) Baloldali az alkoholista, aki nem köszön vissza a nyugdíjas pedagógusnak. A suttyó, aki firkál a liftben, s ha rászólnak, köp. A segélyért sorban álló, aki életében nem dolgozott, de követeli a lapos tévét. Az „akasszuk fel az uraságot” mondatot kiabáló Lenin-fiú. A „Vegyük el, mert neki több van”, a „Dögöljön meg, mert műveltebb”. A „Verjük meg, mert magasabb, szebb, iskolázottabb és tehetségesebb”. Ez a baloldal.

Pozsonyi Ádám: Az igazi baloldali; Magyar Hírlap