Bodó Balázs Tamás Gáspár Miklós cikkéről, Bárány Tibor és Fábri Péter válaszairól

Bárány Tibornak és Fábri Péternek, barátsággal.

TGM ÉS cikkében [ http://www.minimumplusz.hu/2013/02/10/tamas-gaspar-miklos-szolidaritas-es-kritika-a-diakmozgalomrol ] két állítást tett. Először is, hogy „a szellemi tulajdonnak mint a polgári kultúra alapegységének: kampec”, másrészről, hogy a 2013-as magyar diákmozgalmaknak a kulturális javak elé mesterségesen állított hozzáférési korlátok teljes eltörlését kellene követelnie. Bárány Tibor, válaszában [ http://www.es.hu/barany_tibor;hadd_tudjak_hadd_tegyek;2013-02-14.html ] szemöldökét felvonva megpiszkálja az elsőt, és félreérti a másodikat. Fábri Péter pedig attól tart [ http://www.es.hu/fabri_peter;az_ingyenesseg_latszata;2013-02-14.html ], hogy a szerzői jog ellen intézett bármilyen támadás a kultúra egészét fogja romlásba dönteni.

Talán segít e sok szempontból is aktuális vita sínen tartásában, ha (fogadatlan prókátorként) kifejtem, szerintem miért mondhatta teljes joggal TGM azt, amit mondott, mit ért félre szerintem Bárány Tibor, és miért nincs Fábri Péternek mi miatt aggódnia.

A szellemi javak fura jószágok. Például nem tudnak elfogyasztódni: azzal, hogy Babits Esti kérdését felmondom magamban, nem lesz belőle kevesebb. Ha elmondom este, elalvás előtt a gyereknek, neki is lesz, nekem is marad. Ráadásul nagyon nehéz minden interperszonális kommunikációs aktus mellé vámszedőt állítani, aki benyújtja a számlát, ha a szellemi alkotás szájról szájra, szellemről szellemre tovaterjed, más szóval nehéz a hozzáférést fizetés vagy bármilyen más akadály feltételéül tenni.

Az ilyen jellegzetességekkel bíró javakat egy közgazdász klasszikus közjószágnak, TGM pedig nyilvános javaknak nevezi. A szellemi javak nyilvánossága nem azt jelenti, hogy ”minden embernek elidegeníthetetlen joga van korlátozás nélkül részesülni e javakban”, hanem azt, hogy a dolog természetéből fakadóan nehéz a hozzáférést korlátozni, viszont mindenki, aki hozzáfér, egyformán részesül a dolog áldásaiból. Csak hogy pontosan értsük: ilyen, szellemi javakhoz hasonlatos jószág még a világítótorony, a levegő, a honvédelem, és egy sor másik olyan dolog, ahol a fogyasztók nem tudják „elfogyasztani” egymás elől a kérdéses javat, és ahol valamilyen oknál fogva nagyon nehéz kizárni a nem fizető fogyasztókat a hozzáférésből.

Hogyan jönnek akkor létre az ilyen klasszikus közjószágok? Hogyan lehet megoldani azt a problémát, hogy létrejöjjön az a dolog, amit magától senki nem akar megtermelni (miért termelne, ha egyszer nem tud érte pénzt szedni)?

A kérdésre kétféle válasz adható. Az egyik megoldás az, ha az államra bízzuk a közjószág megtermelését. Az állam képes adókat szedni, azaz fizetésre bírni mindenkit, aki potenciális fogyasztó, majd az így nyert források segítségével megtermeli maga a közjószágot. Így tanulnak a gyerekeink írni, olvasni, számolni, ezért vannak közútjaink, közvilágításunk, könyvtáraink, hírügynökségünk, honvédelmünk, Bartók rádiónk, és így tovább. Nem ingyenesek, ahogy Fábri Péter gondolja, hisz nagyon is fizetünk érte: minden vásárlásnál ott figyel az ÁFA, minden évben küzdünk az SZJA bevallással. De épp azért, mert a megtermelésük költségeit egyszer már kifizettük, nincs e javak igénybevétele előtt további korlát, sőt, azok is igénybe vehetik, akik esetleg egy fillér adót nem fizetnek. Így működött eddig a felsőoktatás is: volt egy konszenzus arról, hogy a felsőoktatás épp olyan, mint a közoktatás: nem csak a benne üldögélőknek, dolgozóknak, tanulóknak jó, ha vannak ilyen intézményeink, és mindenkinek joga van tudást szerezni bennük, de jó az egész nemzetnek, jó gazdaságilag, jó kulturálisan, jó mindenhogyan.

A szellemi javak termelésének azonban van egy másik módja is. Ez a mód azzal jár, hogy megpróbáljuk elmozdítani a szellemi javakat a közjószág státuszból és privatizáljuk őket, például úgy, hogy kizárólagos jogokat adunk azoknak, akik megtermelik őket. Ha a tudást, a kultúrát nem az állam termeli adóból, akkor meg kell teremtenünk azokat az eszközöket, amik segítségével a szellemi alkotások létrehozására vállalkozók mégiscsak ki tudják zárni a nem fizető fogyasztókat a hozzáférésből, és így esélyük nyílik visszanyerni a szellemi alkotások létrehozásába fektetett idejük, pénzük, tehetségük. A szellemi alkotások privatizálásának jogi instrumentuma a szerzői jog volt, amit hathatósan támogatott a szellemi javak fizikai hordozói (a könyvpéldány, a kotta, a filmkópia, stb) körében tapasztalható, és természetszerűen előálló szűkösség.

A fizikai hordozók szűkössége és a szerzői jog biztosította kizárólagosság együttes ígérete az volt, hogy a szellemi javak alkotása az értelmiség egzisztenciális bázisául szolgálhat. A 18. századi szerzői jogi mozgalmak épp azt ismerték fel, hogy a szellemi tulajdon fogalmának megalkotásával az értelmiség függetlenedhet oltártól, tróntól, mecénástól, az arisztokrácia jóindulatától és önálló hatalmi, politikai erőként definiálhatja önmagát. A szerzői jog útját egyengető 18. századi angol, majd francia diskurzus a szerzői jogban saját politikai emancipációjának alapvető feltételét látta, teljes joggal. Az emancipált értelmiség pedig aztán megteremtette azt a polgári kultúrát, amit most TGM szétesni lát, szintén joggal.

De miért van TGM-nek igaza akkor, amikor a szellemi tulajdonra épülő polgári kultúra végét emlegeti? Egyrészt azért, mert a szellemi tulajdonjog elvesztette a legfontosabb szövetségesét, a fizikai hordozók által létrehozott szűkösséget. A digitális világban nincs szűkösség, és nem lehet minden Facebookon átküldött ÉS cikk mellé odaállítani Kovács főszerkesztőt sem, hogy beszedje az archívum használatért őt és a szerzőit megillető forintokat. Ami a digitális világban megmaradt, az egy minden eddiginél erősebb szerzői jog, amit soha ilyen könnyen nem lehetett megkerülni. Márpedig mit ér egy olyan jog, amit nem lehet érvényesíteni? Vagy némileg szofisztikáltabban feltéve a kérdést, mit ér egy olyan jog, amit csak más, alapvető emberi jogok radikális megsértésével és korlátozásával (az interneten zajló személyes kommunikáció totális megfigyelésével, a magánszféra felszámolásával) lehet csak érvényesíteni?

TGM nem tesz mást, mint sommásan konstatálja a következőt. A társadalom nem tudja hitelesen azt ígérni a szellemi alkotások termelőinek, hogy képesek lesznek megélni a tolluk forgatásából, egészen egyszerűen azért, mert nem képes betartatni azokat a szabályokat, amikkel a fogyasztókat fizetésre tudná kötelezni. Mi van helyette? Egyrészt az autonóm alkotó helyett a szellemi bérmunkás, a kreatív alvállalkozó, aki az általa létrehozott szellemi alkotások minden jogát a munkaszerződése aláírásakor átruházza azokra a nagyvállalatokra, akik őket kreatív zsellérekként alkalmazzák. De szerencsére nem ez az egyetlen út: elég csak a YouTube-ra nézni, hogy lássuk, ott vannak a szellemi alkotásokat magukból önfeledten ontó tömegek, akik az önálló egzisztenciát nem a szellemi javak létrehozásán keresztül remélik megteremteni. Hogy a „másodállásban költő” és a „nappal programozó, este zenész” „színész és szinkronszínész” modellje jó-e vagy sem, működik-e vagy sem, legyen ezúttal egy másik vita tárgya. Annyi azonban bizonyos: a szellemi javak termelése nem állt le csak azért, mert a szerzői jog összeomlott, de mások (is) és főleg más okok miatt (is) alkotnak, mint amit az 300 évben megszokhattunk.

A magyar állam a felsőoktatást illetően ma a fenti két út közül a „privatizáció” felé indult el. Ahelyett, hogy növelte volna a felsőoktatás súlyát az állami kiadások között, a felsőoktatás finanszírozását piaci alapokra helyezné, azaz privatizálná a felsőoktatást azok között, akik képesek megfizetni a tandíjat. Mindeközben, a fentebb már részletezett okok miatt a világ épp a másik irányba halad: egyre több szó van arról, hogy hogyan lehetne új és újabb szellemi javakat termelő területeket adó-jellegű bevételekkel finanszírozni. Az internetre kivetett, a fájlcserét legalizáló jogdíj például épp ilyen ötlet: ha a piac már nem működik, próbáljunk olyan rendszert kitalálni, ami alól nem lehet kibújni, és ahol mindenki hozzájárul egy kicsit a kulturális javak létrehozásának költségeihez.

Tekintsünk most el egy pillanatra attól, hogy jó ötlet-e úgy általában fizetőssé tenni a felsőoktatást. Attól az érvtől természetesen eltekinthetünk, hogy ami ingyenes, azzal kapcsolatban nem lehetnek elvárásaink. Az adóból finanszírozott közszolgáltatások nem ingyenesek, tehát állampolgári kötelességünk velük szemben minőségi elvárásokat megfogalmazni. Azt a kérdést se tegyük fel, hogy ezzel a logikával a közoktatás fizetőssé tételét is meg lehetne indokolni, esetleg megfontolhatnánk azt, hogy a könyvtárhasználók, színházlátogatók fizessék a könyvtári rendszer és a színházak teljes költségét. (Jobb nem előállni az ilyen hülye ötletekkel, még a végén komolyan veszik). A kérdés ugyanis nem ez. A kérdés az, hogy miközben a magyar állam „önfenntartóvá” tenné a magyar felsőoktatást, mi az az alternatíva, amit a világ felkínál. Azt pontosan tudjuk, hogy Európa számos szociáldemokráciája kínál ingyenes felsőoktatást, röghöz kötés nélkül. De azt is vegyük észre, hogy számtalan világszínvonalú kurzus érhető el ingyen a világ legjobb egyetemeinek kínálatából. A tömeges online nyílt kurzusok világában (MOOC, tessék rákeresni) a jó hír az, hogy a magyar kormány nem a tudás megszerzése elé állít akadályokat, csupán a magyar felsőoktatásból zárja ki azokat, akikre a legnagyobb szüksége lenne: a fiatal, érdeklődő, nyitott, okos, nyelveket beszélő hallgatókat.

Amit TGM javasol a diákoknak az nem más, mint hogy csak annyit (de annál ne kevesebbet) követeljenek a magyar kormánytól, mint amit a világ, beleértve az intertnetet, már most is felkínál számukra: a tudáshoz való akadálytalan hozzáférést.

A digitalizáció lebontotta a szellemi javak szabad terjedése előtt álló fizikai korlátokat. Az egyelőre szabad internetes kommunikáció elsöpörte a jogi kereteket, melyek e terjedés elé anyagi gátakat tudtak volna állítani. A szellemi javak termelése ennek ellenére nem állt le, épp ellenkezőleg, soha ennyi és ilyen jó minőségű film, zene, blogbejegyzés, fénykép, szoftver nem készült, mint most (és ezt konkrét kutatások, adatok is alátámasztják). A világ eddig ismert logikája persze felborult, de a legélelmesebbek már megtalálták azokat az utakat, amikkel akkor is meg lehet a szellemi javak alkotásából élni, ha nem lehet egyetlen fogyasztót sem fizetésre kényszeríteni. Ebben a környezetben nem mindegy, hogy a diákok mit követelnek. Visszatérést egy múlthoz, ami már soha nem jön vissza, vagy egy olyan jövőt, aminek a fennmaradásához viszont rájuk is szükség van.

b.-

ui: Miért nem az ÉS hasábjaim teszem mindezt közzé? Egyrészt mert hiába a szerzői jog által biztosított maximális védelem, a fizetőssé tett archívum, az üzleti modell, a flekkdíj, nem hiszem, hogy ezek el tudnának tartani. Azaz a magam részéről leszámoltam a tollából élő autonóm értelmiségi egzisztencia lehetőségével. Egy adóeurókból fenntartott állami egyetem alkalmazottjaként a azt a vizet iszom, amit prédikálok. 🙂 Másrészről ez a vita nem jöhetett volna létre (pontosabban nagyon másképpen nézne ki), ha TGM, Bárány Tibor és Fábri Péter cikkei a fizetős archívumban lettek volna csak hozzáférhetők. Ha mást nem, ennyit a TGM-mel vitatkozóknak illett volna felismerniük: az a tény, hogy a cikk és a válaszok előtt nem merednek fizetőkapuk, radikálisan kibővítette a gondolataik nyilvánosságát. Titokban azt remélem, hogy ez talán fontosabb számukra, mint az a néhány forint, amit a fizetős archívum kapui mögött bevételként a jövőben esetleg elkönyvelhetnének.

UI2. Sajnálom, hogy Fábri Péter nem értette meg a Creative Commons lényegét. A művek például nem kereskedelmi célú szabad terjedését radikálisan megkönnyítő CC licencek nem létezhetnének a szerzői jog keretei nélkül. Ha megértette volna, akkor minden bizonnyal rátette volna valamelyik CC licencet a cikke végére, és ezzel jelezhette volna, hogy nem bánja, ha az olvasói szabadon, ellenszolgáltatás nélkül terjesztik azokat a gondolatait, amiket valószínűleg eredetileg sem a sok pénz reményében vetett papírra.

Engem például nem érdekel, hogy mi lesz ennek a cikknek a sora, a terjedésében vagyok érdekelt, ezért csak annyit kérek, hogy ha terjeszted vagy megjelenteted, tüntess fel engem szerzőként. Más szóval: ez a mű a Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.

UI3: Mielőtt bárki szándékosan félreérti. Természetesen nem az ellen érvelek, hogy aki alkot, annak legyen esélye a piacról pénzt termelni. De a szerzői jog soha nem garantált semmiféle biztos jövedelmet, “it’s not a licence to print money”, ahogy egy kollégám fogalmazott. A szellemi alkotások létrehozásával bíbelődők ugyanolyan vállalkozók, mint a sarki pék, vagy szabó, vagy trafikos: ha ügyesek és értik a piacot, sikeresek lesznek. Ha nem, más munkát kell keressenek. Amit a szellemi tulajdon összeomlásáról fentebb írtam, az nem egy általam vágyott ideális jövő, hanem egy adottság. Lehet neki örülni vagy lehet benne fenyegetést látni, de egyetlen dolgot nem lehet: figyelmen kívül hagyni, és úgy tenni, mintha mindez csak egy rossz álom lenne. Nem az. Ez a valóság. És csak aki képes az alkalmazkodásra, az éli meg a holnapot. :/

[Eredeti: https://www.facebook.com/bodobalazs/posts/10151273019717816 Fotó: http://copyrightinthexxicentury.blogspot.hu/2011/04/konyvbemutato-szerzoi-jog-kalozai.html ]