A magyarországi nácizmusnak nem vagy csak sokadrangúan az ágyaz meg, hogy a Fidesz, mondjuk, Wass Albert-szobrokat avat. Hanem az, hogy a Fidesz mostani politikájának alapelemei nagyrészt közösek a klasszikus nácizmussal, úgymint: antiliberalizmus, annak sugallása, hogy a liberalizmus nemzetellenes dolog, a képviseleti elv semmibe vétele, pótlása a nép (fideszül a magyar emberek) és a karizmatikus vezető közötti titokzatos kapcsolattal, a kormány azonosítása a nemzettel („volt a tavalyi év végén Magyarországgal szemben egy olyan támadás, amelytől bizonyos erők azt remélhették…, hogy politikai változást kényszerít ki Magyarországon, beleértve ennek személyi konzekvenciáit is”), a hatalmi elit belső viszonyainak láthatatlansága, a paranoiás idegenellenesség, az ország elleni külföldi összeesküvés feltételezése, a nyugati demokráciáktól való felszabadítás mitológiája, Dolchstoß-elmélet, a belső árulók és a külső ellenségek összejátszásának feltételezése és sulykolása, népi kollektivizmus, etnikai esszencializmus (amiből az következik, hogy vannak igazi és nem igazi magyarok), történelmi és földmisztika, az ösztönös tudás, a népi egyszerűség dicsérete a „városi”, „dekadens” civilizációval és tanulható tudással szemben, a politikának ellenségek harcaként való felfogása, erőkultusz, agresszivitás és megbélyegzés mint a politikai nyelv alaphangja, az érdekek közötti kompromisszumok megvetése, a gazdaságban a népesség kettéosztása olyanokra, akik méltóak az állam kegyeire, és akik nem (de attól még kötelező dolgozniuk), a kormányzattal való szoros együttműködés mint a magántőke sikerességének feltétele, a “spekuláns” tőke és a hitelezők feltüntetése minden gazdasági baj okozójaként, a munka állami kultusza hivatásos politikusok részéről és persze a parlament végső leértékelése, a szabad és tisztességes választások lehetetlenné tétele.

Tokfalvi