Vörös Imre volt alkotmánybíró: A hatalomgyakorlás jelenlegi rendszere alkotmányellenes államcsíny

[…] Nehéz nem szembe nézni a tényekkel: alapos a gyanú arra nézve, hogy a
kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere kiépült. Ezt a
köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori Magyar Köztársaságban, sem a
mostani Magyarországon nem lehetett/lehet államcsínyt végrehajtani – legalábbis legitim
módon igen, de alkotmányosan nem. A legitimitást – a törvényhozási úton végrehajtottságot –
ugyanis felülírja az alkotmányosság. Nem „alkotmányos államcsínyről” van/lehet tehát szó,
hanem csakis és kizárólag alkotmányellenes államcsínyről.

Az Alkotmánybíróság majd eldönti, ha befogadja az ezzel kapcsolatos indítványokat.
A Szabadság és Reform Intézet Alapítvány alkotmányjogi panaszát mindenesetre 2012.
május 22-én meghozott egyhangú végzésével – az egyik alkotmánybíró figyelemre méltó
(tartalmilag különvéleménynek tekinthető) párhuzamos indokolásával – formai és tartalmi
hibákra hivatkozással visszautasította. […]

A végzés ugyanakkor nyitva hagyja az indítvány által feltett alapkérdést:
alkotmányos-e a jelenlegi magyar közjogi rendszer, vagyis a probléma távolról sem tekinthető
lezártnak. Egy esetleges újabb kérelmet befogadó döntés hordereje óriási, hiszen ezzel
Magyarország átvenné a kezdeményező szerepet az európai intézményektől a saját dolgaink
rendezése tekintetében. Nem kívülről mondanák meg nekünk, hogy mi van összhangban ezzel
meg azzal az európai jogi szabállyal, hanem mi magunk: Alkotmánybíróságunk mondaná
meg, hogy mi van összhangban az Alaptörvénnyel. Eljárása pedig már nem egyedi
alkotmányossági döntések sorozatát igényelné, mert ez a történet már nem erről szól: nem a
sok aggályt keltő törvény egyik vagy másik rendelkezése által a független demokratikus
jogállamra rakott bilincsek zárainak egy-egy „kötőtűvel” való „birizgálására” hasonlítana,
hanem a C) cikk (2) bekezdésének alkalmazása egyetlen „kulcsot” adna valamennyi bilincs
zárjának egyidejű felnyitására.

Mert ha a baj valós, akkor figyelemmel kell lenni a C) cikk (2) bekezdésének eddig
figyelemre sem méltatott, ám alapos normatani szövegelemzést igénylő második mondatára
is. Eszerint: „Az ilyen [mármint a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló- V.I.]
törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”.
Kulcsfontosságú mondatról van szó, amelynek jelentősége messze túlnyúlik az
Alkotmánybíróság eljárásán. A mondat normatani szempontból két megállapítást tartalmaz,
két tényállást szabályoz.

Egyrészt azt a tényállást, amikor valaki „törekszik” a hatalom kizárólagos birtoklására
– erre vonatkozik a megszorító feltétel: törekvése ellen csak törvényes úton, törvényes
eszközöket kimerítve lehet/kell fellépni.

Másrészt viszont ha már nem törekvésről, hanem befejezett tényről van szó: a hatalmat
már kizárólagosan birtokolják, a „törvényes”-kitétel értelmezhetetlenné válik, mert ennek a
feltételnek a megkövetelése ellehetetlenítené magát a „fellépést”. Ha a kizárólagos hatalombirtoklást intézményesítő és működését garantáló törvényeket be kellene tartani, akkor nem lehetne ellene fellépni. Éppen ezért menti fel maga az Alaptörvény az e törvényeknek való
engedelmesség alól Magyarország polgárait akkor, amikor a dolgok a puszta „törekvések”
állapotát túlhaladták. Nos, hogy ezzel az alkotmányos lehetőséggel senkinek ne kelljen élnie,
erre való az alkotmánybírósági eljárás.

De nemcsak ez: az Alkotmánybíróságot az Alaptörvényt megalkotó Országgyűlés,
és a mindenkori Országgyűlés bízta/bízza meg, ad neki felhatalmazást és határozza meg
hatásköreit. A felhatalmazást adó maga is állást foglalhat a C) cikk (2) bekezdése szerinti
helyzet megítélésének, a közjogi rendszer ennek fényében értelmezendő alkotmányosságának
kérdésében – adott esetben egyszerű többséggel is.

Lehetőségeink tehát vannak és van is min gondolkozni […]

http://jesz.ajk.elte.hu/voros51.pdf