domináns / nem: Horváth Tibor kiállítása az acb Galériában – Megnyitó

*Tisztelt Megnyitó-Közönség!*

*Mi lehetne szebb és hasznosabb hely a művészet és a közönség
találkozására, ideálisabb, mint egy kereskedelmi galéria, amelyben a
kifinomult érdeklődés és a pénz a maga sajátos misztikájával egyesülhet
úgy, hogy láthatatlan összeolvadásuk eredménye – a kép-biznisz – szinte
légneművé transzformálódjon. A pénz művészetté alakítása soha ilyen alapos
és áttetsző még nem volt, a spektákulum varázslatossága és banalitása
elragadó – és már vagy egy évszázada tart ez a csoda. Mindig akadnak
táplálói, mindhárom oldalról. Az öröklét ittlétére gyanakodhatunk ebben a
finomra csiszolt, reprezentatív szerkezetben, ha képesek vagyunk
elszabadulni a durva anyagias világtól.*

*Hanyagoljuk el a teret biztosítót, s koncentráljuk két szereplőre: az
alkotó önkifejez – s verítékes testi-szellemi munkája révén ellenértékéhez
jut, hogy fenntartsa önmagát, feleségét, gyerekeit ( nem könnyű feladat ez
manapság ). A műértő pedig, a kortárs, aki ismerni tudja vagy véli a
gondolatokat ( micsoda nagyralátás ez!), melyek az alkotót mozgathatják,
közelinek gondolja magát hozzájuk, válogathat a legfrissebb termésből
kedvére. Elsőnek a frissből!*

*Minden eladó ( kivéve, s itt mégis bejön a közvetítő-kereskedő, amit
nagyon szeretnének megvenni, mert az először nem, aztán, ha nagyon szépen
kérik, talán, s végül igen, igen, “csak neked, senki másnak, de igérd meg,
hogy erről magának a művésznek sem teszel majd említést, soha, még az
unokájának sem”), de a látszat fenntartása, az érdeklődés szinten maradása
a legfontosabb.*

*A korral is haladni kell, a megváltozott műfaji struktúrát követni
kötelező(?). A haladóra, a művészet új területeinek felfedezőjére vár, ő
szerezheti meg magának – ha mindenképpen nemes anyagot akar, s azt akar! –
az ezüstben kivitelezett, cizellált “Elkúrtuk-elkúrtam” nyakláncot,
amellyel büszkén feszíthet: politikai nézeteit és önjellemzését egyszerre
adva meg már a saját otthoni-baráti közönségének. Áthallásokat hallasz
belőle? Igen, az van benne. Érted? Nem biztos, de azért jó, nem?*

*Miért veszi meg éppen ezt? Jópofa a cucc? Vagy önkínzásból? Művészetnek
tartja egyáltalán? ( na, ebbe ne menjünk bele, mert hosszú és eredménytelen
vitára vezetne. ) Netán unja a sok aranyat már a nyakán? A Buccellati
helyett Hortibot akar? Nem tudom, nem vagyok művészetszociológus, a pénzzel
járó mazochizmus menetrendjét sem ismerem, s a végleges választ nem adhatom
meg. Egyszerűbb leszek: nekem ez a mű, a szellemessége, az anyag finomsága
és a “megörökített” gondolat “durvasága” ellentétessége miatt tetszik.*

*Tegyük fel: tetszik ez a darab másnak is, mert a maga érzéki anyagába
öntve ott van a 2000-es évek legfontosabb politikai jelszavának önmagára
vonatkoztatott, beismeréssel felérő kifejeződése és annak inverze is,
önpofon és öngúny. Ki tesz ki ilyet magára? Aki megbotránkoztatni akar? Az.
A valóság azonban botrányosabb. A valóság ilyen tömör megmutatásával
viszont még maga a valóság sem versenyezhet. Hortib munkái ilyen
paradoxonok között mozognak és mozgósítanak ( lásd a mozgalmár Katalizátor
díjat ).*

*Mivel nem tudok szétnézni Önök között, de ha tehetném is, rossz szemeimmel
izgatottságomban sokat amúgy sem látnék, nem tudhatom, mennyien vannak önök
között a fiatalok, harminc körüliek. Feltételezem, a többség.*

*Éppen ezért már előre elnézésüket kell kérnem azért, hogy egy mostanság
nálunk nem túlságosan népszerű filozófustól vett idézettel jövök, de
Hortib-Marcelle munkái az általa leírt körforgásba illeszkednek és azt
érzékítik meg.*

*Tehát Marx Károly írta a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában,
hogy: “Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és
személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint
tragédia , másszor mint bohózat.”*

*Marcelle-nél egyszerre van jelen a tragédia és a bohózat, együtt mutatja
és láttatja őket. Pedig igazán nem tesz semmi különöset: figyel a mai
magyar valóságra, kiragad belőle érdemleges szövegeket, pillanatokat,
vizuális effektusokat és **nyelvjátékokat űz velük, **kihímezi, leírja,
falra applikálja őket., Reagál rájuk a maga irónikus, gúnyoros,,
szándékoltan gyermeki, nyelvöltögetős, értelemkifordítós módján.
Gondolkodik és gondolkodásra késztet. Ez a
veszélyes benne. Azok számára, akik az önálló, értelemmel bíró
gondolkodást ki nem állhatják.

*Mint a ma futuristái, élvezzék Önök is ezt a veszélyt, s (ne) felejtsék el
azt, hogy egy ún. kritikai posztkonceptualista alkotó művei egy belvárosi
galéria terében az éppen újrafelépülni látszó posztneofeudális társadalom
új/régi hétköznapjainak hajnalán összességébén mérhetetlnül
ellentmondásosan hathatnak. Talán ez a mindennapjainkat is mélyen átható,
egyre átfogóbb zavar az, ami az itteni, berendezett tér legfontosabb
üzenete.

*A kiállítást megnyitom.*

Iparterves megnyitószövegét Tímár Kati olvasta fel: