Miért hagytuk, hogy így legyen?

1989-ben hazamentem. Boldog voltam, mert láttam elenyészni a megvilágosodás savaiban azokat a megdönthetetlennek hitt monstrumokat, melyeket vállalhatatlannak és fenntarthatatlannak tartottam és a gyönyörű színes pezsgésben a szemem előtt alakultak ki azok a keretek, melyekről biztosan hittem, hogy gyermekeimnek érdemes lesz élni közöttük. Hazamentem, hogy az akkor még kicsi apróságoknak, a családomnak, a munkámnak és a hobbyjaimnak élhessek.

Azóta politikussal négyévente találkoztam, amikor ikszet rajzoltam valamelyikük képébe. Letudtam ezzel, amit fontosnak tartottam és a következő négy éven át helyeseltem, vagy bosszankodtam, térdemet csapkodtam, vagy elcsodálkoztam, mindig otthon. Sosem gondolkoztam el azon, hogy mi formálja a politikust olyanná, amilyennek mutatkozik. Sorban selejteztem le őket a tudatomban és nem tűnt fel, hogy ha mindnyájan alkalmatlannak látszanak, ugyan kitől is várok bármit, ami ennek az országnak a fejlődését szolgálja!

Ezzel bizony most kell szembenéznem, ha eddig nem. Láttam én sokszor politikusokat beszélni, tanúja voltam annak, hogyan válik a politikai szó, majd következményeként a tett is kommunikációs bravúrgyakorlattá. Tanúja voltam, hogy a politikus hogyan keresi a mozgásterét: milyen értékekhez igazodjon, ha hosszú távon sikertermékként akar tündökölni a választói égbolton. Láttam és magamban magyaráztam váratlan kudarcokat, választási vereségeket azzal, hogy lám a vesztes szava nem találta meg kellőképpen az utat választóihoz. Nem is találhatta. Egyik oldalon sem. Mert nincs artikulált kifejezése a választói akaratnak. Mert egy politikus nem láthatja, hogy milyen arányban veszít, vagy nyer, ha egyik vagy másik oldalra áll mondjuk a romakérdésben, vagy az adóelkerülés felszámolásában, az oktatás reformjában, vagy a környezetkárosítás következetes szankcionálásában. Nem talál partnert abban, hogy megtudhassa, mit várnak tőle és ez a várakozás mekkora társadalmi jóváhagyást jelent. Ennek hiányában neki kell kategóriákat felállítani abban a reményben, hogy azok elég szavazót tömörítenek egybe. Nálunk erről szól a baloldal – jobboldal, rendpártiság – szabadság, honiság – nemzetköziség, hazai és multinacionális tőke tematizálásának minden eleme.

A politikusaink közvetített kép hiányában, sötét képernyő előtt filmet forgatnak számunkra arról, hogy hogyan működünk mi.

2011. január 14-én ott álltam a Kossuth téren és az járt a fejemben, hogy milyen már az, hogy ugyanazért jöttem, mint bő 20 évvel korábban. Hová tűnt az elmúlt 20 esztendőnk, ha nekem újra pluralizmusról, sajtó-és szólásszabadságról, demokratikus ellensúlyokról kell gondolkodnom!

Ha nem mentem volna haza 1989-ben, most civil szervezetek lennék. Érdeklődésemnek megfelelő témában – az emberhez méltó egészségügy, az életutat átfogó méltányos nyugdíjstruktúra, a nők társadalmi helyzete, a környezet fenntarthatósága, vagy a fejlődést méltányoló és simliskedés nélkül vállalható adórendszer kérdéseiben – tömörítenék többségi véleményt. Évek során munkámmal eloszlattam volna a kérdéskörben felmerülő divatos félreértéseket, az ellentétes vélemények közül kikristályosítottam volna a többség számára vállalható szempontokat, azokat a politika szemszögéből alkalmazható programokká fejlesztettem volna. A politikusok számára énképük kialakításához vállalható, vagy elutasítható szempontjaimmal elértem volna, hogy világos legyen: az adott kérdéskörben konszenzusra jutó választók melyik politikust támogassák szavazataikkal, ha céljaik elérésére törekednek. Egyezségeket kötöttem volna pártokkal, hogy programjainkat emeljék át terveikbe és a nyilvánosság előtt számoltam volna el a társadalomnak arról, hogy ebből mit valósított és mit hiúsított meg a politika. A programban szereplő célkitűzések megvalósítását következetesen hiányoló választók így valós impulzusokat kaphattak volna arról, hogy mely politikai csoportok mögé érdemes szavazataikkal felsorakozni. A politikusok pedig arról, hogy egy-egy napirendi pontjukkal nyernek-e, vagy éppen veszítenek szavazóik között.

2011. január 14-én ott álltam a Kossuth téren és vártam a hangot, mely bő 20 éven át annyiszor megszólított: „Hagyd a francba már ezeket, annyi dolgod van, mit törődsz Te ezekkel? Gondolod, hogy bármi változik attól, hogy Te itt pöfögsz?” Ám csend volt a fejemben. Hallgattam Busa Pistát és Bródyt, meg, ahogy a tízezres tömeg bátortalanul megszólal első jelszavaival. A torkomat a düh fojtogatta, a képtelenség okán, hogy megint ezért állok itt. S akkor a hang csendesen ennyit mondott: „Többé nem menj így haza!”

[FYI: Tüntetés a sajtószabadságért 2, 2011. január 27. · 18:00 – 19:00, Kossuth tér, http://www.facebook.com/event.php?eid=100771163333751 ]