Mitől ennyire sz.. a magyar top20?

Kedvenc zenei oldalam, a http://www.recorder.hu minap lehozta a top20 album listákat a birodalmi központokból és a magyar végekről: http://recorder.blog.hu/2010/09/17/top20_albumlistak_2010_36_het

Anélkül, hogy különösebben indokolnám (végülis de gustibus non est disputandum), kijelentem, hogy a magyar lista összességében … izé … szánalmas.

De vajon miért?

Fernando Ferreira és Joel Waldfogel egy májusi tanulmányukban [pdf] megvizsgálták, hogy a zenei piacon hogy’ áll a globalizáció.

A lényeg: visszafordult.

A tanulmányban 22 ország 1960 óta tartó toplistáit vizsgálták – a magyarok ebben nincsenek benne, viszont ez persze nem is nagyon számít: a vizsgált országok lefedik a globális zenepiac 98%-át.

Csak a legizgalmasabb eredményeket idézem.

Kiderült, hogy

1. a más országok részesedése egymás toplistáiban kb. arányos a nemzeti jövedelmükkel – azaz a (pénzben mérve) nagyobbak jobban muzsikálnak ugyan, de arányaiban nem jobban, mint a kisebbek.

2. nemzeti jövedelméhez képest az USA (akivel mély érzésű népnemzeti gerincű szülők szokták ijesztgetni a kisdedeket és egymást), lényegesen kisebb arányban részesedik a toplistákban, mint más kisebb országok (pl. Svédország).

Ami a hazai zenéket illeti, azok terjednek és virágoznak, mint egy orvosilag különösen érdekes szarkóma.

3. A hazai zenék iránti kereslet a toplistákon mindenhol torz, azaz sokkal nagyobb, mint azt a nemzeti jövedelem szintje indokolná.

4. És ami a legérdekesebb: ez a torzulás egyre perverzebb. A ’80-as években már kevesebb, mint 50%-ra csökkent, 2007-re visszanőtt majd’ 70%-ra.

Nézzétek csak, ez itt a toplistákon a hazai részesedések aránya:

Ez pedig a számított torzulás:

Ezt a tendenciát sem az MTV, sem az internet terjedése nem törte meg.

Az egyetlen olyan tényező, amely a különböző szűrések után maradt e tendencia magyarázatául, az a különböző nemzeti kulturális védekező politikák (pl. sugárzási kvóták) alkalmazása volt. Az utóbbi pár évtizedben szokássá vált, hogy pl. rádiócsatornáknak kötelezően előírják, hogy nagy arányban hazai zenéket sugározzanak. Ez hatásos, mint az atombomba: a kvóták alkalmazásának és mértékének növelése erős összefüggést mutat a toplisták befelé fordulásával.

Magyarországon nem igazán reklámozzák a kvótákat, de persze itt is azt gondolja az állam, hogy jobban tudja (sőt! évenként egyre jobban tudja) nálunk, mit szeretnénk hallgatni:

Havi átlagban kell teljesíteni a 25-35 százalékos sávban megajánlható magyar zenei kvótát, amelynek végső értékét “a műsorszolgáltató három év alatt évenként egyenletesen emelve is elérheti”. http://www.inforadio.hu/hir/kultura/hir-305824

Mindez azt jelenti, hogy

  • a határok lezárásával (ami jelen esetben sugárzási kvótákat, azaz kötelezően választható magyar eredetű szemét éterbe sugárzát jelenti) igenis sikeresen lehet védekezni a hazainál ugyan jobb, de nem hazai zenék térhódítása ellen,
  • igaz, ez egyben azzal is jár, hogy a fülsértő magyarok feltörnek, mint a szennyvíz.

Nos hát ezért úszkál boldogan az a sok (itthoni előállítású) sz.. a csatornáink és a toplistáink tetején.

Persze ennek a politikának is megvannak az előnyei: a végtemék büdös ugyan, de legalább a miénk, és testünket-lelkünket melengeti.

Kérdés: valóban erre a viszonylag lágy alapra érdemes építkeznünk, ha a kultúránkat és a nyelvünket szeretnénk megvédeni?