Nagy Piroska a ballibről, a kisebb rosszról és a felelősségünkről

Nagy Piroska az Université du Québec à Montréal Történelem tanszékének tanára. Egyetemista kora óta elsősorban Franciaországban, majd Kanadában él. Ez az írása személyes jellegű (gondoljatok rá afféle baráti kiáltványként), 2011 nyarán született. Az Amexrap kezdeményezésre, a szerző jóváhagyásával közöljük. A szerk.

Az értelmiségiek felelősségéről kell beszélnünk – ami pont a XX. századi francia kultúrában oly fontos volt, “la responsabilité des intellectuels“, s amit az utolsó 30 év neoliberalizmusa gondos partmosó munkával sepert el, seper tova. Nem véletlenül…

Az döbbent meg, ha és amikor evidenciaként kezeljük, hogy az a trend, ami a világban van, az jó; hogy a gazdasági mérőkhöz kell alakítani a politikát; hogy ezek a mérők, és a bürokrácia – mindegy nekem hogy EU vagy más – egyéb termékei, statisztikái és szempontjai a fontosak, a mérvadók, amikor e kérdésről gondolkodunk, s főleg: mivel ez azt jelenti: emögött annak elfogadása fekszik, hogy amerre a világ megy, az nagyjából jó, vagy legalábbis megváltoztathatatlan és el kell fogadni, mert ez a fejlődés útja.

Szerintem, amerre a világ megy, az katasztrofális: egy fejevesztett tyúk, mely rohan bele a falba. Mindent meg kell tenni amit csak lehet, hogy megváltoztassuk. Hogy megtaláljuk megint az emberhez méltó és jó élet horizontját. Nem szabad beleragadnunk a korproblémákba és feloldódnunk a jelenben! Hanem jelen életünket és ügyeinket az egyetemes horizontról látni – és értékelni. És ez igenis a mi felelősségünk.

Mire gondolok, hogy nem stimmel, a logikában, az irányban, az iramban?

Egyre csökkenő méretű és növekvő gazdagságú oligarchiák egyre szemérmetlenebbül zsákmányolják ki a tömegeket, mindannyiunkat, mindenütt, a középosztály tűnik el az állammal együtt amit szisztematikusan építenek lefele, a gazdaság elsőrendűségére hivatkozván. Egyre inkább, mindenütt, a demokrácia egy rossz kabaréjátékba fordult át, éppúgy Orbán Magyarországán, mint a Berlusconi, Sarkozy vagy Harper által dirigált földeken, ahol – mint a görög példa megmutatta – egyre kevésbé tartják tiszteletben a legalapvetőbb demokratikus, emberi jogokat, s mindez senkit nem háborít fel néhány régimódi újságíron és eszement értelmiségin kívül. Semmi csoda: Amerika, a demokrácia mintaképe, már évtizedek óta mutatja az utat…

Amúgy, a Földön nincs már hova már “növekedni”: minden politika, amely a növekedésre épül vagy ezt irányozza, eleve hibás. És mégis, az IMF megett masírozva, az államok ezt próbálják elérni, egy kis növekedést, “fenntartható növekedést”, miközben a szót és a fogalmat kellene kiiktatni, és az egész, globális logikát újragondolni!!!

A közgazdaságtan pont olyan, mint a középkorban a teológia: azt hiszik az emberek hogy aszerint működik a világ. Megkérdőjelezhetetlen. Ma adottságként kezeli az emberek nagy része, hogy a gazdaság az “evidens”, “megkerülhetetlen”, sőt A FŐ realitás, a piac az Úr – s minden egyéb utána jön. De ez nem oly rég még nem volt így, s erre néhányan még emlékszünk… És ha elgondolkodunk rajta, mikor állt be a változás, furcsa módon a nyolcvanas évek tűnnek a fordulópontnak: a neoliberalizmus felfutása (Thatcher, Reagan) és az államszocializmus letűnése, s a politikai baloldal ezekből következő hanyatlása óta. Hova lett a politika szó eredeti jelentése, ami az együttélés optimalizálására, a közjóra irányuló tevékenységet jelentette? Elmúlt volna a másképp gondolkodás lehetősége is…?

Én úgy látom, hogy az egész fogyasztói és piacalapú társadalom egy igen veszélyes tévútja az emberiségnek, mindenestül, mely az alapvető emberi értékeket kezdte ki, a szimbolikus jelentéseket amik mentén az emberi kapcsolatok, csoportok, társadalmak egybemaradni és működni tudtak, tudhatnának. Minden értéket, legvégső formájában, a fogyasztói csereérték váltott fel: mit ér egy diploma – sőt, horribile dictu, egy ember: immáron humán erőforrás!!! – a munkaerőpiacon; egy állam adóssága szerint ítéltetik meg s nem aszerint hogy élnek ott az emberek, vagy miképp érzik magukat, vagy mekkora a kormány társadalmi elfogadottsága, hasznossága…. stb…

Az mind majdnem csak szimptóma, hogy a szemét lassan mindent belep, kívül és belül; h az ú.n. “zöld forradalom” tönkretette a parasztokat és kilúgozta a termőföldeket; a biodiverzitás csökken és nemsokára nem lesznek méhek; a faluról városba költözött emberek – ezt jól lehet látni a harmadik világban ahol mindez iszonyú gyorsan zajlott le – elvesztették mindazt a kicsi társadalmi biztonságot és személyes komfortot, amit a pici faluk jelentettek, és csak a kiszolgáltatottságuk nőtt: erre India jó példa, és közelről láttam, de mindenütt ez zajlik… Az emberek egyre gyökértelenebbek, egyre értékvesztettebbek, s szimbolikus referenciáik nélkül mint a kormányvesztett csónakok, egyre kevésbé képesek a helyüket megtalálni, értelmes életet építeni maguknak, tehát egyre neurotikusabbak, sőt, pszichotikusabbak, képtelenebbek normális kapcsolatra, családteremtésre: egyre kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek. Ennélfogva maximálisan kihasználhatóak, s ez is a cél. Utána el lehet őket is dobni, mint egy kiszolgált, lyukastalpú cipőt.

Az ember, végső soron, pont olyan csereértékké vált mint egy zseton. Visszaérkeztünk a szimptómától a központi problémához.

Ez nem azt jelenti, hogy én bármi módon visszasírnám a feudális urak vagy a kasztrendszer másképpen nehéz idejeit. De azt biztosan mondom, állítom, hiszem, hogy az egy igen fontos dolog, hogy visszataláljunk egy emberközpontú gondolkodás- és társadalom-modellhez, humanista értékekhez: hogy az emberek léte és a biológiai lét, a sajátjuk és a Földé között, amennyire még lehet, meg kell tartani és újra kell építeni a szerves kapcsolatot, nem pedig elfelejteni és leküzdeni kell próbálni (ld az élet meghosszabbítására, avagy a halhatatlanságra irányuló törekvéseket, a bio-artot, a Singularity Institute for Artificial Intelligence-t, az egész « cognitive turn »-t stb, stb…).

Ezzel mint általános állítással úgy gondolom mindannyian egyetérthetünk. Nem hiszek abban, hogy a gyerekeink átköltözhetnek egy másik bolygóra, vagy megtanulunk műanyag világban élni – és nem is vágyom rá, nem is kívánom senkinek.

Márpedig ha EBBEN a világban akarunk élni, még mindig finom epret, cseresznyét, mézet és szürkemarhát akarunk neadjisten enni 50 év múlva is, de lehet hogy már csak 20, akkor bizony azzal kell szembenézni hogy RADIKÁLISAN kellene újragondolni a társadalmat, a világot amiben élünk és dolgozunk, és VÁLLALNI ennek az átgondolásnak minden fájdalmát, nehézségét és főleg KONZEKVENCIÁJÁT. Különösen azoknak, akik társadalomtudománnyal foglalkozunk, és ugyan egyre csökkenő mértékben, de dialógusban állunk, s néha nexusban is, azokkal akik a politikát gondolják át, ki vagy meg.

Egyetemi-intézményes szintjén a tudománynak ez azt jelenti, hogy pl. minden “produktivista” trendnek – mint a tudománymetriai adatok – ellen kell állni. Minden számban mérhető performanciának, ami felosztja az embereket jól és kevésbé jól produkáló tudósokra. Ez az egész rendszer az alapkutatásokat ássa alá: lehet hogy valakinek pont 5-10 év “terméketlenségre” van ahhoz szüksége, hogy valami nagyon fontosat kitaláljon, átlásson, átgondoljon. De ha ilyen projektből olyan projektbe szalad, cikkből konferenciába, soha nem lesz ideje végiggondolni a mélyebben fekvő problémákat.

Egy példa. Szerintem a mi fejlett, v. nyugati társadalmainkat illetően ma nem az a kérdés, milyen hamar menjen kötelezően vissza egy anya a GYES-ről, mert az mennyibe kerül a vállalatnak és a társadalomnak, illetőleg hogy mert az milyen fontos feltétlen neki, hogy visszatérjen az aktív életbe. Ez egy tévedés, ha eszerint próbálunk gondolkodni. Pontosan lehet tudni hogy sokan szeretnek otthon maradni évekig, vagy félállásban dolgozni évekig, hogy minél több időt tölthessenek a gyerekeikkel. Szerintem ez pont az emberi élet horizontjába tartozna, azt a rendszert gondolni ki és végig, ahol az anya nem gazdasági kényszerből lesz újra dolgozó mondjuk 1 év után, hanem akkor és ahogyan ő is szeretné: én azon gondolkodnék, legyen többlépcsős folyamat, ami sokféle igényt kielégít, és amit nem a gazdasági logika dirigál: pl. hogy hogyan maradhat például félállásban, ha akar, évekig hogy többet foglalkozzon a gyerekeivel, ha neki ez a fontos, vagy hogy felváltva menjen GYES-re a férjével neadjisten, évente változóan. Hogy ne azért menjen vissza dolgozni mert nincs törvényesen (és gazdaságilag) más választása, hanem mert ő akar. És akkor az az anya is boldog lehet, végső soron, aki egy év után visszamegy mert fontos neki a karriere, meg az is, aki lelkesen marad otthon 4-5 évet a 3 gyerekével, vagy aki 3, 4 vagy 6 évig leginkább csak részmunkaidőt vállal, ha teheti.

Tudom, azt fogják erre mondani : de miből tartjuk el őket? Erre én azt mondom: itt a kérdés hibája. Ne azt nézzük, mibe kerül – hanem hogy mi a CÉL. És EZ, PONT EZ: A CÉL VESZETT SZEM ELŐL. A DOLGOK, AZ ÉLET, ÉRTELME, a nagy « rendszerek » idején, ahol minden erőfeszítés csak arra vonatkozik, hogy fenntartsuk és hatékonyan tartsuk fenn a rendszer működését, benne a mi kis helyünket – s akkor mindegy, hogy személyes vagy intézményes vagy országos értelemben értjük a « mi »-t.

Ha a cél egy élhetőbb, emberibb társadalom – aminek szerintem ma biztos kritériuma lenne, hogy többen dolgozzanak kevesebb órában, mivel ma vagy van munkád s meggebedsz, vagy nincs és akkor attól, és pontosan lehet tudni hogy ez azért van így, mert a vállalatok nem akarnak annyi TB-t fizetni amennyit kétszer vagy másfélszer annyi alkalmazott után kellene: a gazdasági logika elsőbbsége dirigál mindent – akkor azon kezdjünk el gondolkozni, azon gondolkozzunk kollektíve mint társadalomtudósok, hogy mi kell ahhoz, hogy ez a társadalom létrejöhessen. Mik azok a logikák, amikkel szembe kell szállni. Ehhez először nagyon sok bevett és elfogadott evidenciát kell megkérdőjelezni, szétszedni egy elfogadott világképet, hogy újat alkossunk helyette: igen cécós és fáradalmas vállalkozás, elismerem.

Namost ugyebár a kockák ezügyben azért nagyon cinkezettek Magyarországon, mert sokan úgy éltük le az elmúlt 30 évet, hogy a liberalizmust vitathatatlan jóként fogtuk fel. “Liberális baloldal” volt neki a neve, míg volt baloldalnak nevezhető valami. Azaz, a “progresszív”, a “baloldali” és a “liberális” jelzők közeli rokonságban találhatok a magyar politika egész mezőnyében. Tehát ami nem liberális gondolat, az veszélyes. Ezt volt alkalmam most is és minden évben lemérni a közvetlen környezetemben.

Közben történt azonban egy csavar: az elmúlt 30 évben, Thatcher-Reagan óta egyre radikálisabban, a liberalizmus és a valós demokrácia közt veszett el a kapcsolat világszerte, vagy legalábbis folyamatosan csökkent, ahogy a liberális kormányzok és a liberális nagytőke (igen, igen) egyre távolabbról és csökkenő mértékben igyekszik a demokratikus játékszabályokat betartani, nem is beszélve a rég elfelejtett értékekről (a társadalmi igazságosság, esélyegyenlőség, közjó fogalmáról például…). A neoliberalizmus vadkapitalizmus, ehhez nem kell látónak lenni, hogy valaki észrevegye. Természetesen arról lehetne hosszan beszélgetni, mi ma még a különbség a gazdasági liberalizmus és a politikai liberalizmus között, és arról is, hogy a jelenlegi (gazdaságilag) (neo)liberális politika a politikai liberalizmus alapvető elemeit és értékeit mennyire őrzi, őrizte még meg vagy kezdte ki. Azt gondolom mégis, amit írok, nagy vonalakban áll. A “progresszió”, a “fejlődés” amennyiben az ún. liberális felfogás szerint gondolódik el, azaz a nagyon tág körökben bevett felfogás szerint a tarthatatlan növekedés fogalmával kapcsolódik össze; a “baloldal”ból csak a parlamenti ülőhely címkéje maradt meg egy olyan politikusréteg regnálása idején, mely csak manipulálni keresi a tömegeket, nem az érdekeiket képviselni. (Tudom, ezt az egész folyamatot sok más oldalról is meg lehet közelíteni, mint a médiák hatalma, meg az ideológiák vége.)

Ha cinkelt kártyákról beszélek a honi politikában, az azért van, mert Kp-kelet-Európából nézve az annyira áhított, irigyelt jólétű EU pont ezt a (neo)liberális, “fejlődés”-orientált világszemléletet képviseli. Míg valójában ott is lezajlott egy radikális változás a kilencvenes évek és a kétezresek között, a valaha irigyelt és áhított jóléti társadalmakból a neoliberális és vadkapitalista trend felé, mely a társadalmat szétforgácsolja (a jó Thatcher predikcióját beváltva: „there is no such a thing as society”). De ezt nem látjuk, vagy nem nézzük, hanem őket követve, a mi országunk, országaink kvázi baloldala tökéletesen bepapizott, minden kérdőjel nélkül kvázi, egy olyan politikai irányt, mely már rég nem baloldali és nem is a régi vagy politikai értelemben liberális, hanem a gazdasági értelemben az, s ami az emberek nagy részének egyszerűen nem jó.

Igen, természetesen még mindig jobb az, ha nem a Jobbik kormányoz vagy az Orbán, hanem mondjuk az MSZP (nem a Sarko, hanem a DSK???!!! Pfff!!! ) – de CSAK mint kisebb rossz jobb. Ez a kisebb rossz addig és azért tűnik jobbnak, mert/amíg a dezorientált, értékvesztett és reménytelen sok honfitárs a múltban, a rendben, a tekintélyben és Nagyboldogasszonyban véli egyedül megtalálni azokat a támpontokat, melyek szerint még védekezve és reményvesztve ugyan, foggal-körömmel és nem örömmel, de azt képzeli, élhető marad az élete.

Ami engem illet, én már évekkel ezelőtt eljutottam oda, hogy ezt a kisebbik rossz politikáját elvessem. A kisebbik rossz is csak fenntartja a ROSSZ status quo-t. Sem emberileg, sem intellektuálisan, nem lehet és nem is szabad vele kiegyezni.

Ez a mi értelmiségi felelősségünk: végiggondolni, mi is lenne a JÓ. Itt és most, ahhoz hogy a Föld lakható, az élet élhető maradjon.

Természetesen ez politikai kultúra kérdése is – nem lehet ledolgozni 20 év alatt az utat amit mások több évszázad alatt tettek meg – de nemcsak. Az, hogy ez így van, az attól is van így, h a gondolkodásra képes és képesített emberek legnagyobb része nem vette, nem veszi még ma sem a fáradságot, hogy végiggondolja, miképpen lehetne másképpen átgondolni az egészet: hogy milyen értékek és logikák mentén lehet és kell ma, az új világrendetlenségben, emberi életre alkalmas, emberhez méltó társadalmat létrehozni.

Lehet hogy zöldségeket vagy anti-globalizációs közhelyeket hordok össze itt egészen végig (különösen a konkrétumoknál, pl. a GYES-kérdésben, amit nyilván nem jól ismerek), de abban biztos vagyok, hogy ezeket a nagyon tág, és ma már egyre világosabban látható összefüggéseket kell átlátni akkor, amikor az ember ilyen társadalmi kérdésekben bármit is gondol – még magánemberként is…

Nem lehet lehasítani dolgokat a képből, hogy az másképp működik “itt minálunk”, hanem azt kell átlátni, hogy ez a “másképp működés” hogyan tartozik bele a világba: minden pici-pici logika beleilleszkedik egy nagyon nagyba, ami ma világméretű. És MINDEN pici apró döntéssel amivel koncessziót hozunk a “kisebb rossz” irányába, a Nagy Rossz fennmaradását, a saját sorsunk további romlását segítjük elő. Mert mint ez elég világos, elértük a kort, ahol az emberek világszerte azt gondolják, gyerekeinknek nehezebb élete lesz, mint nekünk, és nagyon sok helyen ma már nehezebb az élet, mint szüleink idején.

Nem kell azt képzelni hogy én most nagy Manitunak képzelem magam aki a hasára üt és el tudja mondani hogy miképp is kellene megalkotni a Nagy Jót. De hogy minden egyes ponton, kérdésben, megvannak, meglelhetők azok a humanista, emberközpontú szempontok, amik teljesen elfelejtődtek s amik mentén e válaszok keresendők, az bizonyos, ebben hiszek. És egy jobb világ csak akkor hozható létre, ha akarjuk, álmodjuk, fáradsággal végiggondoljuk, teszünk érte.