Société Réaliste a Ludwig múzeumban: Mélyi József kiállításmegnyitó beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Claudio Magrist, az idei Budapesti Könyvfesztivál mai díszvendégét egyszer Hans-Ulrich Obrist arról kérdezte, milyen kapcsolat fűzi a kortárs képzőművészethez. Az olasz író megfontoltan válaszolt a kurátornak, azt mondta, bár nagyon érdekli a művészet, jár is kiállításokra, múzeumokba, de hiányzik belőle az affinitás a képzőművészekben zajló kreatív folyamatok iránt. Amikor ezt elolvastam, akkor vált világossá számomra, mintegy negatívba fordítva, hogy a Société Réaliste munkásságában mindig is érdekeltek a kreatív folyamatok: hogyan tud egy magyar meg egy francia művész együtt kitalálni valamit. Leülnek, beszélgetnek, franciául vitatkoznak? Elmennek együtt sétálni, aztán isznak egy bort, olyan helyen, mint Baudelaire és Théophile Gautier, vagy mint a Zazie a metrón? Vagy csak hosszan néznek egymás szemébe, aztán se szó, se beszéd fölskiccelnek a falra egy térképet? Nem tudom, hogy ennyire irodalmiak vagy filmszerűek-e, de valószínűleg mindegyik verzióban van egy kis igazság.

Ha jobban belegondolok, már amikor hét évvel ezelőtt, első alkalommal láttam a közös munkájukat, akkor is a létrehozás folyamata volt, ami elgondolkodtatott. A Karton Galéria mellett, az udvarban volt egy pincehelyiség, ott állították ki az installációjukat, és én a megnyitón azt kérdeztem Gróf Feritől, hogy nem bonyolították-e túl a dolgot. Feri hangosan kinevetett, majd megpróbálta elmagyarázni a Nemzetközi Graffiti Múzeum lényegét, nem volt egyszerű. Néhány évvel később a Kiscelli Múzeumban volt egy másik, a korábbinál már kevésbé bonyolult installációjuk, sok adattal és az utópista szocialistákkal, de magamtól azt is nehezen bogoztam volna ki. Elővigyázatosságból nagyon szigorúan néztem magam elé, Gróf Feri pedig csak mosolygott, és egy negyedóra alatt elmagyarázta, miről is van szó, nem volt egyszerű. Harmadszor tavalyelőtt a Műcsarnokban, az Aviva-kiállításon találkoztunk, ahol a sötétben mosolyogva ismertem fel a vetítővásznon Gary Cooper hűlt helyét, komolyan beszélgettünk Gróf Ferivel az Ősforrás magyar fordításáról és a Reichstag tetején két órát viselő szovjet katona fotósának teljes történetéről, mindent értettem, bár nem volt egyszerű.

Ezzel a rövid és szubjektív történeti áttekintéssel csak azt akartam tisztázni, hogy a Société Réaliste munkáiban az egyik legfontosabb kérdés és egyben a művészekre háruló legkreatívabb feladat mindig is az egyedi módon és módszerrel rendszerezett tudás átadásának megszervezése volt. Jean-Baptiste Naudy és Gróf Ferenc ezirányú tevékenységét az elmúlt két évben, az Aviva-díj óta sokféle hasonlattal próbáltam megragadni. Gondoltam rájuk, mint alternatív szociológusokra vagy közgazdászokra, akik Otto Neurath módszereinek segítségével próbálnak új világ-összefüggésekre rávilágítani. Gondoltam rájuk mint imaginárius statisztikusokra, akik megfoghatatlan adatokból varázsolnak elő csoportokra, nemzetekre jellemző tulajdonságokat. Gondoltam rájuk mint korántsem titkos ügynökökre, mint két Robert Redfordra a Keselyű három napjából, akik irrelevánsnak tűnő könyvekből bányásznak ki kevesek által sejtett titkokat. És gondoltam rájuk mint paratérképészekre, akik a határokat újrahajlítva teremtenek igazságot és rendet a világban. Most azonban, e kiállítás kapcsán rájöttem, hogy ezek a hasonlatok és a hozzájuk kapcsolódó foglalkozások leegyszerűsíthetők egyetlenegyre: a Société Réaliste egyszerűen egy közérdekű matematikuscsoport, lehet, hogy egyikük diszkrét, a másik pedig analitikus, mindenesetre minden tevékenységük levezethető az egyszerű vagy bonyolult matematikai műveletekből. A létrejövő munkák esztétikája pedig matematikai szépség, majdnem minden a levezetés egyszerűségén múlik.

Legegyszerűbben összeadnak. Egy felületre rendezik az összes csillagot, amit a világ egyes országainak zászlain találnak, az eredmény egy képi halmaz, aki akar, utánaszámolhat, nem tévednek. Azután kivonnak. Kivonják a világból azt, ami nem Európa, megnézik, mi jön ki. Nagyon üresnek tűnik a Föld, viszont így értékesebb a kisorsolandó zöld kártya. Kivonják egymásból a magyar történelem évszámait, majd szoroznak és osztanak, kijönnek így is a sorsfordulók. Megszorozzák a New York-i Szabadság-szobor magasságát, így lesz belőle óriás, a nagy kérdés, hogy ezzel a szorzással nő-e a szabadság? Zárójelbe tesznek, legkisebb közös többszöröst számolnak, folyamatosan százalékolnak, halmazokba rendeznek, átváltanak, új számrendszerbe írják át a határokat. Tudományuk az Alfred Jarry-féle patafizika nyomán: patamatematika, itt minden szám egyszerre természetes és imaginárius, de mindenképpen komplex. Különös rendszerükben sokszor átlagokat számolnak. A Magyar Nemzeti Galéria emblematikus műveinek átlagszíneit keresik meg, ezt már nem fejben, hanem géppel, a végeredmény egy-egy árnyalat, amelyekből újra átlagot számítanak, ebből lesz a magyar nemzeti szürke.

Kijelentéseikhez alapjeleket használnak, rendszerükben a kollektív szimbólumok tulajdonképpen: a számok. Zászlókkal, színekkel, emblémákkal dolgoznak, matematikájuk hátterét pedig az elméletek adják, a nemzeti mítoszok, az ősképek, a vallások, az építészeti formába sűrűsödött társadalmi összefüggések, a pozitivizmus, az utópia és mindenekelőtt: az állam. Saját világuk az államhatárok mentén, a nagy elbeszélések és az utópiák romjain jön létre. Hisznek a jelek hatalmában, és valahol mélyen a világ megváltoztathatóságában. A Société matematikusainak módszeréhez tartozik, hogy csupán a képletet adják meg, vezetik le és demonstrálják példával, az összes további számítást már a nézőnek kell elvégeznie. Milyen lehet a mexikói nemzeti átlagszín? Valószínűleg színesebb. Közelebb áll-e hozzánk az orosz mélyszürke? Nem kizárható. Mi történne, ha zászlónkká lenne a nemzeti szürke? Polgárháború. Naudy és Gróf csak kijelentenek, a sejtéseket már mások állítják fel.

A Société Réaliste matematikája nyilvánvalóan nem teljes. Gödel első tételét kicsit kifordítva: lehetőségekből és ellentmondásokból álló elméletükben csak olyan mondat fogalmazható meg, amely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Rendszerük alapvetően, anyagában, megvalósításának pontosságában mindig bizonyosságot sugall, valójában minden ponton bizonytalan. Minden egyes munkájuk esetén felmerül ugyanis a kérdés: lehetséges-e? Ki lehet-e teríteni Párizst a határa mentén? Ki lehet-e vonni az embereket egy filmből? Színekre lehet-e bontani a világ zászlóit? S ha igen, milyen tudást nyerhetünk e kísérletekből, milyen módon tárul fel ezekből a műveletekből a világ? Lehetséges, hogy csak annyit tudunk meg így: nem a bizonyítás vagy a cáfolat a fontos, hanem ezen túl, magából a kérdésből következően, a struktúrák lelepleződése. A Société Réaliste matematikai műveletei révén ugyanis minden szimbolikus konstrukció más fényben látszik, másként – lehet, hogy bonyolultabban, lehet, hogy egyszerűbben – érthető, hirtelen más formájában áll előttünk.

Naudy és Gróf Humboldt és Gauss, a geográfus és a matematikus módjára felméri a világot. Egy középpontot keresnek, amelyből nézve a világ megfogható és leleplezi valóságát. Ha kijelölik a középpontot, akkor térben és időben szabadok, ha úgy gondolják, átvállalják Courbet tartozását a Vendome-oszlopért, ha úgy, feje tetejére állítják a világtérképet a Mare Nostrum kedvéért. Kreatív folyamataik szabadságfokát ebből a középpontból jelölik ki, ebből kiindulva, lehetséges sejtéseik és koherens projektjeik száma végtelen. A most bemutatott projektek együttese a kozmopolita szabadságról szól, középpontja itt az a hely, amit mi, szimbolikus földrajzi konstrukcióként Közép-Európának nevezünk. A kiállítás közepén pedig a desztillált nemzeti középszín áll, az Ady Endre által A magyar Pimodanban megragadott, „szürke, porszínű magyar élet” szimbóluma; Claudio Magris idézi ezt a nagy Duna-könyvében, ott ahol Magyarországról ír. A Pimodan-palota egyébként Párizsban van, Szent Lajos király szigetén, a térkép szerint innen egészen pontosan 1486 kilométerre.

A kiállítást megnyitom.