Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az alábbiakban közöljük Orbán Viktor 2008. február 13-án, a SYMA csarnokban elmondott évértékelő beszédének szó szerinti leiratát.

Népszavazásra készülődünk. Ha a tandíjról szóló vitához hozzá akarunk szólni, akkor talán tegyünk olyat, amit ebben a vitában még nem tettek meg: idézzük fel egy pillanatra, hogy mi tartotta a reményt, mi tartotta az életkedvet a diktatúra éveiben a mi szüleinkben és nagyszüleinkben. Vajon miért dolgoztak, miért tettek meg mindent azért, hogy a gyereket tanítathassák? Nos, azért, mert tudták, ha a gyerek jól tanul, akkor még egyetemi végzettséget is szerezhet, előbbre juthat, és többre viheti. Én emlékszem, ezért ültek oda mellénk este fáradtan. Nem volt könnyű, egy-egy nyakleves is leesett, de ma már pontosan tudjuk, hogy megérte. Megérte, mert mi még elvégezhettük az egyetemet, mi még többre vihettük, mi még előbbre juthatunk. Ha jól tanultunk, előre jutottunk, és ez még akkor is igaz, kedves Barátaim, ha voltak, akiket politikai okokból a rendszer ettől megfosztott. Ez még akkor is igaz, ha a határ nem volt éppen a csillagos ég. Előbbre jutottunk, és ez még akkor is igaz, ha Lenin sapkás képe előbb vagy utóbb valahogy minden tankönyvből visszanézett ránk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A helyzet úgy áll, ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt. Ha tandíj lett volna akkortájt, Önök közül nagyon sokan nem ülnének ma itt. Beszéljünk ismét egyenesen: a tandíj a magunkfajtákat kirekeszti az egyetemekről. A tanulás a mi időnkben sem volt ingyenes – én emlékszem -: albérlet, kollégium, különórák, nyelvórák, tankönyvek… Az egyetem mellett a mi időnkben is mindig dolgozni kellett: végig is dolgoztuk. Valahogy fenn és el kellett tartani magunkat, a szülői támogatás mellett is. Éjszakánként nyomda, istálló, teherpályaudvar… Ha azonban tandíj lett volna, kedves Barátaim, az már egy elkerülhetetlen és kivédhetetlen csapást jelentett volna a számunkra. Gondoljanak bele abba, mit érezhet ma egy diplomás házaspár, vagy mit érezhet egy munkás, aki látja a gyerekében a tehetséget, észreveszi a felvillanó észt, mit érezhet, amikor azt kell mondania, jövőre nem tudom fizetni az egyetemi tanulmányaidat. Ha nincs pénzed, nem tanulhat a gyereked! Ezt jelenti egész Magyarország számára a tandíj.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én öt gyermeket nevelek. Ha bármelyik közülük azért nem tanulhatna, mert én nem volnék képes előteremteni a tanulásukhoz szükséges összeget, ha nem tudnám kifizetni a tanulás árát, akkor ezt én az életem kudarcának érezném, és ezért sohasem fogok belenyugodni abba, hogy Magyarországon tandíj zárja el a gyerekek előtti felemelkedés lehetőségét.

Ám szeretném, ha a szavunk azokhoz is eljutna, akiknek a gyermekei nem fognak egyetemre vagy főiskolára járni. Szeretném őket meggyőzni arról, hogy a felsőoktatás és az egyetem nekik is fontos. Gondolkodjanak el a helyzetünkön: hat év alatt elsőkből utolsók lettünk. Mi ma a kérdés? A kérdés az, hogyan lehetünk utolsókból elsők, és ha terepszemlét tartunk, és megnézzük, mi áll rendelkezésre, akkor azt tudjuk mondani, hogy hazánk még a határon túli magyarokat is magunkhoz számolva – mint ahogy ide is tartoznak -, méret és népesség tekintetében bizony szerény. Ipari nyersanyag, természeti energiaforrás – a mezőgazdaságot leszámítva – jószerivel nem áll rendelkezésünkre. Egyetlen erőforrás áll rendelkezésre bőségesen, az, ami itt van, kedves Barátaim, az, ami a fejben van: az eszünk. Mondjuk ki: tehetséges nép vagyunk! Ne szégyelljük ezt kimondani, ész dolgában mindig is jól álltunk, ám ha nem pallérozzuk, ha nem műveljük, akkor nem sokra megyünk az eszünkkel. Az információ és a tudás világában, korszakában élünk már. Ha képezzük és élesítjük az eszünket, akkor a világ bármelyik fontos versenyében elsők lehetünk, és fordítva is igaz, ha ezt elhanyagoljuk, ha nem tesszük, akkor minden versenyben alul fogunk maradni. Ezért azt javaslom, tegyük félre a tandíjról szóló, időnként egyébként megokolható elméleti és erkölcsi vitákat, és amíg nem leszünk Európa legokosabb és legképzettebb nemzete, addig ezt a vitát ne is vegyük elő újra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tudom, Önök közül kik azok, akik elgondolkodtak a tandíj távlatosabb következményeiről. A tandíj ugyanis nemcsak az egyetemekről szorítja ki az okos, de szegény családba született gyerekeket, hanem előbb-utóbb a gimnáziumból is. Mert minek járjon gimnáziumba a gyerek, ha úgysem tudjuk majd utána fizetni az egyetemet? Az út vége belátható, nem a tudás alapú iparágakba, nem az igazi európai jövőbe kapcsolódunk be, még csak nem is az idetelepített gumigyárakban fogunk dolgozni, hanem a végén majd szemetet fogunk égetni, mint ahogy a harmadik világ országaiban teszik.

Márpedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ma, itt és most még minden lehetősége megvan Magyarországnak arra, hogy a tudásalapú világba, a tudásalapú iparágakba kapcsolódjunk be. Summa summarum, a tandíj kapcsán azt szerettem volna mondani Önöknek, hogy egyetlen anyuka vagy apuka sem adhat szebb ajándékot a gyerekének, mint azt, hogy egy olyan országot épít, ahol a gyerekek minden képessége érvényesülhet, és ahol megadjuk az összes esélyt, hogy kihozzák magukból azt, ami nekik adatott, ami bennük van. […]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!

Aki kilencedikén igent mond, az az egészségre, a tudásra, a felelős kormányzásra mond igent, nemcsak a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlésére. Aki igent mond, az a gazdasági fordulatra, a növekedésre és a sikeres jövőre mond igent, és nem csak egy rossz politika megállítására. […]

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=108394